Azt, hogy apám katona és ott mi történt vele nem tudtam, csak azt, hogy nincs otthon éltük minden napjainkat anyámmal. A mikor nagyanyám meghalt, Sára néném elköltözött ott maradtunk mi hárman abban a házban ahol apám és én születtem. A helyünk ettől még nem lett nagyobb. A Péter bátyám része le volt zárva. Csak a konyha volt kicsit tágasabb, hogy egy asszony használta. Az utcai frontot soha nem adta oda, használatra sem Péter bátyám, nekünk. Attól félt nem költözünk ki belőle, amikor neki mégis szüksége lenne rá. Inkább, idegenemberek laktak benne sokszor, akikkel mindig gond volt. Csak a háború után lett a mienk, amikor Apám kifizette a fél házból Péter bátyámat és a többi testvéreket. Ennek a háznak az volt az egyetlen nem elhanyagolható értéke, hogy volt hol laknunk. Nádfedeles, nyitott tornácos, szabad kéményes a kor szokásainak megfelelő egyszerű paraszt ház volt. Egy közös konyha választotta el a két szobát úgy, hogy a konyha egyik fele kúposan kiképezve egy nagy kémény volt. Odajött a füst a két kemencéből és a falba rakott sparheltből, cső nélkül szabadon. Feketén meredeztek a gerendák, amiken télen ott lógott a füstölésre fel aggatott disznó minden holmija. Néha, hogy gyorsabban füstölődjön a húsféle a konyha közepére rakott apám gyenge tüzet akácfából, annak kellemes volt a füstje nem érződött a húson a kellemetlen füstszag. Amíg meg nem füstölődött rendesen a sok finomság csak sóvárogva néztem fel a ké-ménybe. Alig vártam, hogy végre enni lehessen belőle. A kolbász, sonka, oldalas, szalonna legalább nyárig ki kellett tartson, a gömböcre került sor leghamarabb. Amikor később a gyerekeimnek a kisgömböcről meséltem mindig ez a kémény jelent meg a szemem előtt. Arra gondoltam nem lehetett nehéz onnan elszabadulnia az ajtón ki tudott gurulni és már össze is szedhette, aki az útjába állt. A konyha elülső részének volt padlása de, mert két asszony használta, a falat kétszínűre meszelték, nehogy valaki eltévessze hol a határ. Négy - öt éves lehettem, amikor váratlanul hazaköltözött Péter bátyám, Zsuzsa ángyommal és Misivel, aki egy évvel volt öregebb nálam. Az idő, amíg otthon laktak keserves volt mindenkinek. Misivel, amikor, lehetett, csíptük, martuk egymást. Folyton egymásra licitáltunk melyikünk apja az ügyesebb, ki ültette az eperfát, ki a diófát. Apám csendes béketűrő ember volt nem szólt semmit a két asszony azonban, mint két hamis kotlós örökké károgott. Az asszonyok sohasem beszéltek normálisan egymással. Akkor is tartott a harag az asszonyok közt, amikor középiskolás koromban egy nyáron ott laktam náluk Pesten. A harcot mindvégig azért vívták, hogy kiderüljön ki az úr a háznál. Apám tartotta rendben a házat, javítgatott művelte a kertet, de mégsem engedték, hogy beköltözzünk az utcai házrészbe. Amikor lakó lakott a házban akkor az idegen asszonyokkal ment a harc. Hangos volt szavuktól a közös konyha néha az utca is. Péter bátyámék egy év után vissza-mentek Pestre, majd a háború előtt még egyszer haza jöttek rövid időre. Akkor már nagyobbak voltunk, ami nem jelentette azt, hogy kevesebbet veszekedtünk. A közös bejárat a konyhaajtó, nehéz tölgyfából készült. Alig bírtuk megmozdítani, akkora kulcs nyitotta, hogy nehezen fért el a kezemben. Csak évekkel később engedelmeskedett nekem. Az ajtó mögött megvolt a nagyanyánk, tuli-pános ládája hozománya, aminek a tetején szerettünk elbújva játszani Miskával. Itt, ha csendben tudtunk maradni, nem mindig látták mit csinálunk. Történt, hogy a Komádi vásárból kaptam egy szép kis babát, olyat amelyik sírt amikor le fel mozgattam. Ahogy kézbe kaptam és ki örültem magam,” hogy hű –ha van egy babám „ Miska tudni akarta mi van a hasában. Rábeszélt vetkőztessük le, nézzük meg, hogy mi van a ruha alatt. Elbujtunk az ajtó mögé átengedtem a műveletet neki. Nem sokat láttunk a ruha alatt, ezért hozta az apja nagy bicskáját és mire észbe kaptam felvágta a baba hasát. Kiesett belőle egy kerek síp, ami akkora volt, mint egy gomb. Nem sírt tovább a baba annál jobban én. Mindent áthárítottam Misire, aki 5 éves lehetett. .Anyáink összevesztek, kinek a gyereke hibás miközben mindkettőnket elfenekeltek. Az lett a vége, hogy megtiltották sokadszor, hogy együtt játszunk. Ahol két gyerek egy portán él, teljesen lehetetlen. Minden tiltás, fenyítés falra hányt borsónak bizonyult. Ha esett az eső a konyhában vagy a ház előtt a gangon martuk egymást. Nyár végére talált munkát Péter bá-tyám Pesten és újra elköltöztek. A csöpp kis szobánk, ami az otthonunkat jelentette nem volt túl zsúfolva. A kemence és az ajtó mellett falba rakott sparhelt adta a meleget télen, amikor a hideg bezavart bennünket az igen csak szellős konyhából. Két sárga festett ágy, egy szekrény és a kocka üvegekből álló parányi ablak alatt, a kanapé állt, aminek ládája is volt. A nevezetes bútordarabot eleinte nagyanyám festette hol barnára, hol zöldre később ránk hárult ez a művelet. Előtte volt az asztal, és az ágyak mellett két - két szék. A házunk nem tartozott a nagyon szegények közzé, átlagos volt. Minden nap felsepertük a földet, hetente felmázoltuk agyagos föld és tehén szar keverékével. Az ágyak bevetve és letakarva a legolcsóbb piros –fekete festő takaróval. .Szerettem ott lakni, különös illatok töltötték be és tették, otthonná az egész házat. A sülő kenyér illata kéthetente, reggelenként mire felébredtem a sparhelt tetején piruló kenyér illa-ta mindig elvarázsolt. Sült a krumpli lerniben, a sparhelt sütőjében, vaslábasban a mindenkinek kiporciózott kol-bász, oldalas, és a bevagdosott szalonna. Hallani lehetet a sülő zsír sercegését az illat, ami betöltötte a házat, semmihez sem hasonlítható, jó volt így ébredni. Mire felébredtem anyám a ház körül tett –vett, apám pedig elment dolgozni. Apám télen a Tiszákhoz járt fát vágni a Radványi erdőbe, azzal a néhány komájával, akiket a reggeli válogatáson felvettek dolgozni. A kivágott és ölbe rakott fák fejében megkapták a gallyat és a tuskót. A gallyak közzé, mindig belehetett csempészni néhány karvastagságú faágat, ami ontotta a meleget. A nagy szekér tuskót egymásnak segítve, kalákában vágták össze. Némelyik még ékelve is nehezen adta meg magát. Este, amikor hazajött és megmosakodott az volt a pihenése, hogy velem játszott vagy írni, olvasni tanított. Szívesen lapultam a kanapé ládájában bújócskázás közben, ahol régi újságokat és könyveket tartottunk. Sokszor az ölébe ültetett és mesélgetett. Szerettem, ezeket az estéket, a teleket, mert akkor többet volt otthon. Már iskolás koromban együtt olvastuk el az Egri csillagokat. Annyira izgultam Éviért és Gergőért, hogy nem tudtam egyedül olvasni. Nem tudom mi volt az oka, de anyám soha nem ültetett az ölébe nem játszott velem. Soha-sem beszélt róla, de azt hiszem ő sem ült soha senkinek az ölében. Vele engedetlen voltam mindig fegyelmezett, amit nem szerettem. Sűrűn eljárt a keze, örökké veszekedett velem. Amikor a favágást befejezték és még nem tavaszodott, kosarat font Apám. A fűzfavesszőt még ősszel gondosan elkészítette. Alig fértünk néha a szerteálló ágaktól a csöpp kis szobában. Ott sertepertéltem körülötte, ami elkészült abba bele másztam. Legjobban a nagy szénahordó kosár tetszett. Háton lehetett benne vinni az állatoknak a szénát. Készített alacsony szélű komló szárítót, amiben Anyám szilvát, almát aszalt, és minden ősszel ebben száradtak a gyógynövények is. A gróf erdeiben sok volt a vad, amire nem lehetett a falusiaknak vadászni. Ha valakit mégis rajta kaptak, megbüntették. Ráadásnak megnézhette magát a következő munka elosztásnál. Mégis előfordult, hogy egy –egy süldőnyúl horogra akadt. Letagadni nem lehe-tett, mert a paprikás illata az egész utcát átjárta. Hiába kötötték a lelkemre, hogy nem sza-bad senkinek megmondani addig tartott, míg be nem jött valaki. Akkor én oda penderedtem elébe és mondtam, hogy „mi meg nyulat ettünk apám fogta „ ! Amikor kitavaszodott dolgozott a két hold földünkön, vagy annak segített, aki felszántotta elboronálta a mienket. Alig győzte ledolgozni az igás napszámot. Amikor jött a lehetőség, hogy Német országba menjen dolgozni a geszti fiatalokkal ő is útra kelt.

 A lehető legjobb időpontot találták meg a nagy gyakorlatra. A paraszt embereknek most volt a munka dandárja. Aratás, cséplés, ha ezt valamilyen ok miatt elmulasztottuk, akkor veszélybe került a téli ennivaló. Mire leszereltem, elcsépeltek, amit az aratással kerestem, már elfogyott. A feleségem gyereket várt, és mire hazajöttem, megszületett a kis Juliska. A szülésnél valamilyen fertőzést kapott, az otthoni orvos nem tudott rajta segíteni, kórházra nem volt pénzünk. Sára néném próbált segíteni, három hónapos korában meghalt. Szegények voltunk, de nagyon sajnáltuk, akkor nem törődött az állam a gyerekekkel, az maradt meg, aki kibírta a szegénységet. Ősszel a víztársulathoz mentem dolgozni, nehéz fizikai munka volt. Kubikoltunk, csatornát tisztítottunk, hajnaltól késő estig tartott a munkaidő. Jól kerestünk, a napszám 1,50 pengő volt, duplája, mint a Tisza birtokon. Ha tehettük, máshol kerestünk munkát, volt, hogy paraszt gazdákhoz álltam aratni, az is jobb volt, többet fizetett. Akkor, ha a feleségem is tudott segíteni, jobb volt, többet kerestünk. A kis Eszti nyáron sokat volt a Komádi rokonoknál, Emmánál, vagy legtöbbször Juliskánál, a feleségem testvéreinél. Az 1938-as esztendő sem hozott könnyebbséget, a nyár elment az aratással, és amikor kezdődött a cséplés, megjött a behívó ismét Sarkadra, a katonai gyakorlatra. Sarkadon, egy század katona volt, határőrök voltunk, kijártunk a határhoz gyakorlatozni. Sokszor esett az eső ezen a nyáron, mindig csurom vizesek voltunk. Az volt a szerencsénk, hogy nagyon jó századparancsnokunk volt, Szécsi Dezsőnek hívták. Megértett bennünket, hogy nem szeretünk ott lenni, rossz a hangulatunk, mert megint nem lesz meg a télire való. Otthagytuk a cséplést, amivel keresni lehetett volna. Nem telt le a kiképzés, amikor elment Szécsi Dezső iskolára, és helyette Kovács törzsőrmester lett a parancsnok. Azzal kezdte a bemutatkozást, gúnyosan, hogy „elment a kedves főhadnagyotok, most majd megtudjátok, milyen az igazi kiképzés „! Amikor már alig bírtuk a megterhelést, összebeszéltünk, hogy nem engedelmeskedünk neki. A harmadik szakaszban voltam, és amikor a város végére értünk kivonuláskor, a főtörzs nótát vezényelt, mi nem daloltunk, a határban repülőt vezényelt, az árokba szaladtunk, és amikor vezényelt, hogy eltűnt, mi nem jöttünk elő az árokból. Ugyanezt csináltuk a feküdj, kelj parancsra is. Káromkodott, akkor kiállt elébe a sarkadkeresztúri Csete Lajos közkatona és még egy másik katona is, Csete jelentett. Nem azért jöttünk mi ide Kovács törzs, hogy 30 fokos melegben ezt csinálják velünk, kitolásból, mi a munkánkat hagytuk otthon, meg a családunk éhes száját! A rendes kiképzést megcsináljuk, de ezt nem! Sokan kidőltek a sorból, de csak ő, mert kiállni. Ez után az incidens után haza vezényelt bennünket a laktanyába, volt, aki alig bírt menni. A város határában megpróbált nótát vezényelni, de az egész század csendben maradt. Ahogy beértünk a laktanyába, azonnal jelentette a századparancsnok Kiss Ernő őrnagynak, mi történt. Elmondta, hogy a harmadik szakasz megtagadta a parancs végrehajtást, és külön megmondta a két katona nevét. Akkor még tartott a Spanyol polgárháború és a Horthy tisztek féltek minden zendüléstől, hogy itt is megint kirobbanhat valamilyen ellenállás. Egész délután vallattak bennünket az irodán, mindent legépeltek. Azt mondta Kiss Ernő, hogy meg tizedeltetlek benneteket, kutyák és a laktanyát körülzáratta tényleges katonákkal. Kizavartak bennünket az udvarra, ahol minden kijáratnál géppuskát állítottak fel. Az udvaron egy „ fanyelvű” géhás tiszt beszédet intézett hozzánk, a nevét már nem tudom, nem is lett volna érdemes megjegyezni. Azzal kezdte, hogy „ mit akarnak kentek, azt akarják, ami Spanyolországban van”? Piszkos kommunisták, ebből nem lesz semmi! A tizedeléssel fenyegetett ő is, sokan voltunk Gesztről, de abba a szakaszba ahol én voltam, egyedül voltam. Akkor már úgy voltunk vele, mindegy, nem hagyjuk magunkat. A dörgedelmes beszéd után kiállt egy okányi tizedes, Hőgyi és kiállt még egy másik tizedes is. Ők mentettek meg bennünket a büntetéstől, és jelentette a „fanyelvűnek”, hogy minden úgy van, ahogy Kovács főtörzs jelentette. Behívták az irodába és azt mondta az őrnagy, hogy mondjon el mindent. Elmondta, hogy legalább 15 ember kidőlt a melegben, nem tagadták meg a parancsot, csak nem tudták csinálni. A tizedelés elmaradt, de a géppuskák továbbra is ott álltak a kapu előtt. Másnap az őrnagy vezetett ki bennünket a gyakorlatra, ki akart próbálni bennünket, a főtörzs nem volt ott. Mindent csináltunk, amit mondott, de ő az előírt kiképzést vezényelte. Elvezetett egy tanyához bennünket, ott megálltunk, és beküldte a legényét egy székért, leült, mi körbe álltuk, és elkezdett beszélni. Azzal kezdte, hogy hová lett a régi magyar vitézség, piszkos kommunisták? Azt akarjátok, amit az apáitok és bátyáitok, zendültök? Azt gondoljátok, hogy Oroszországban nincsenek urak, nincs fegyelem? Sokkal nagyobb urak vannak és nagyobb a fegyelem! Még sokáig beszélt, a továbbiakban is sokszor emlegetve a büdös kommunista anyánkat! Hallgattuk szótlanul, és örültünk, hogy nem tizedeltek meg bennünket. Biztosan nem akarták nagydobra verni a történteket, mert végül nem lett belőle semmi, szeptember 1-én leszereltünk. Így végződött az 1938-as nagygyakorlat. Ekkor én 29 éves voltam, a következő években még nehezebb lett az élet. ’39-ben született még egy kis gyerekünk, kisfiú, Istvánnak kereszteltük, de ő is meghalt 5 nap után. Nagyon sírtam, szerettem volna még egy gyereket, de a jó Isten nem akarta, és a körülmények sem tették lehetővé. Nem hagytak bennünket békén, ettől kezdve nem volt olyan év, hogy ne hívtak volna be katonának. Ekkor már rebesgették, hogy Hitler készül a háborúra. Nagyon messzinek tűnt, nem tudtuk mit jelent ez nekünk, jobb lesz, rosszabb lesz? A katonáknak sohasem jó, de annak sem, aki otthon marad. Márciusban megint jött a behívó, most Berettyóújfaluba kellett bevonulni, úgy volt, hogy megyünk a ruszinokhoz, de lemaradtunk valami miatt. Két hónapig így is bent tartottak bennünket a semmire. Amikor áprilisban hazaengedtek bennünket, munka sehol, azt sem tudtam mihez kezdjek, amikor május körül jöttek toborozni a faluba embereket / nőket, férfiakat/ Németországi mezőgazdasági munkára. Hitler akkor már nagyon készült a háborúra, a munkásai hadiüzemekben dolgoztak, kellett a mezőgazdasági munkák betakarításához a sok munkás. Előző nyáron már voltak kint a faluból, jól kerestek mivel itthon továbbra sem volt semmilyen munka, én is elszegődtem. Rövidesen indultunk, sokan a faluból.

Nyáron megismerkedtem Nagy Eszterrel, aki a nővérénél lakott a Dobai tanyavilágban. A nővére Emma, geszti jó komám, Kéri Mihály felesége volt, ő általuk ismerkedtünk meg. Árva lányként a nővére nevelte fel és ő is adta férjhez. Egész nyáron oda jártam hozzá hétvégeken, gyalog oda és haza. 1933. december 6-án házasodtunk össze. Semmink nem volt csak a szerelmünk és a két erős fiatal karunk. Megkezdődött küzdelmes életünk, mint sok ilyen szegény házaspárnak. A geszti családi házba költöztünk. Az utcai szobába a / felsőházban / anyám lakott Sára nénémmel és Rózával. Az udvari helységet, ami korábban kamra volt, kialakítottuk egy szobának, úgy hogy a konyha közös lett. Még nem írtam arról, hogy milyen volt a házunk. Hosszú paraszt ház vályogból épült, nádfedeles és szabad kéményes. Oszlopok tartották a tetőt, látszottak a gerendák, a konyha belső része egy nagy kémény volt. A fűtést a kéthetenkénti kenyérsütéskor télen a kemence adta, egyébként falba rakott sparhelt állt az ajtó és kemence mellett a csöpp kis szobában. Két ablak volt a falon, olyan kis osztott ablak, lehetett úgy 60, 80 centi magas hat kis üveggel, ez jelentette az összes fényt. Este petróleumlámpával világítottunk, jól éreztük itt magunkat. Télen fa vágni jártam a Tiszák valamelyik erdejébe, tavasszal pedig vettem a tarisznyát, a vasvillát és napszámra jártam a Tisza birtokra oda, ahol munka volt, napszámba, napi 80 fillérért. Nyáron elszegődtünk a feleségemmel az Orosi Állami birtokra aratni, majd otthon csépeltünk a gazdag gazdák gépeinél. A feleségem terhes volt, jött velem megint Orosiba az őszi munkákra, ott aludtunk hol az egyik, hol a másik istállóban. Mikor már nehezen mozgott, haza ment, hétvégén én is haza jártam. Október végén, amikor mentem haza, nagy sürgés, forgás fogadott. Megszületett első gyerekünk, a kis Eszti. Nagyon nehezek voltak ezek az évek, a gazdasági válságot mi is éreztük, nem volt csak ritkán munka, pénz pedig még kevesebb. A kegyelmes asszonnyal volt egy kis afférunk ’35 tavaszán, amikor a kastély kertbe takarítottunk. Az egész parkot felgereblyéztük, felástuk Váci Bálinttal, a fiával, Bálinttal, lányával, Zsófival, cifra Kovács János és én, a hervadt virágot, és a sok avart halomba hordtuk. Jött egy szél akkor az egészet szétfújta. Éppen akkor jött arra Rakovszkiné kegyelmes asszony. Meglátta a falevelet, és újra gereblyézni kellett az egészet. Mindenféle lusta, piszkos kommunistának lehordott bennünket. Mondta, hogy azonnal takarodjunk a kertből, és mostanában nem akar látni bennünket. Nem maradt adós a válasszal Kovács János bátyám, azt mondta, hogy elmegyünk mi „ténsasszony „nem kell minket elzavarni! Csak fizessenek ki! Na, az nem lett éppen a legfényesebb, mert napi 50 fillért kaptunk úgy egy hónap múlva, megint nem volt munkánk. Valaki ajánlotta, hogy Pesten, a Margit szigeten van szezonmunka nyárra, és elég jól fizetnek. Elszegődtem én is, ritka jól kerestem, egy hétre 18 pengőt kaptam, szállást a kertészet biztosított, 14 pengőt haza küldtem én pedig elvoltam 4 pengőből. A feleségem hét mázsa búzát vett és hizlalt egy jó ki malacot, Biztosítva volt a téli ennivaló. Télen fát vágni jártam, ennek fejében megkaptuk a tuskót, és következő nyáron mehettünk aratni 80 filléres napszámért. Még az aratásnak és cséplésnek nem volt vége, amikor jött a behívó, a legnagyobb munkából hívtak bennünket nagygyakorlatra.    A következő részt vasárnap teszem közzé.

.Megérkeztem. Bagdi István vagyok 1909. január 26-án születtem, Geszten abban a kis családi házban ahol már volt előttem 8 gyerek. Testvéreim, ahogy jöttek sorban: Erzsébet, Ilona, Julianna, Sára, Zsuzsa, Péter, Mária és én, István voltam a legkisebb. Legöregebb testvérem, Erzsébet, fiatalon meghalt, amikor a második gyermeke született. A kisbaba, Sólyom Mária hozzánk került, édesanyám nevelte fel, két évvel idősebb volt nálam, mindig úgy éreztük, ő is a testvérünk. Bátyja, Sólyom Sándor az apjánál maradt, és a Sólyom nagymama nevelte fel, ő már akkor 8 éves volt. Emlékeim 5 éves koromtól vannak, amikor még óvodába jártam. Óvodánk a sikátor melletti nagy régi házban volt, majdnem szemben a Gellén darálóval. Szép nagy terem volt, ahol kedvünkre játszhattunk. Demeter Irma volt az óvónéni, szigorú asszony volt, de a gyerekeket szerette. Ez az időszak volt életemben a legszebb, gondtalanul éltem, és akkor még béke volt. Hat éves koromban beírattak az iskolába, tanítóm Balog József volt, tőle tanultam meg mindent, amit megtanulhattam. Hat elemit végeztem el az iskolában. Amikor iskolás lettem, előtte évben 1914-ben tört ki az első világháború. Akkor még nem nagyon értettük, hogy mi történik, csak azt láttam, hogy sírnak az asszonyok. Volt ennivaló, és az nagyon fontos volt, fehér búzakenyeret ettünk és, mert anyám nem zsírozta meg, odaadtam a kutyának, azt mondta, hogy szégyelljem magam, majd jó lenne még az nekem is! Neki lett igaza. Eljött az 1916-17 év, Péter bátyámat besorozták katonának, kevesebb lett otthon a munkáskéz. Most már meg ettem volna az üres kenyeret is, de nem volt sokszor 2-3 hétig sem. Puliszka és kása is csak ritkán. Juliska néném akkor már Váradon lakott, nekik kicsit jobban ment a soruk, postás volt a férje, ő küldött haza száraz kenyeret, kenyérhajat, azt ettük hagymával. Sírtunk az éhségtől, az iskolában is korpa pogácsát ettünk. Egyik év sem hozott javulást, amikor 19-ben kitört a forradalom, azt gondoltuk, lesz már kenyér, nem lett akkor sem. Aztán bejöttek a románok 1920-ban, a határ a Szalontai úton a Nagy híd közepénél volt. Akkor még nem a Trianoni határ volt érvényben. A radványi Tisza birtokra el lehetett menni, és örültünk, ha volt munka. Akkor voltam 13 éves, amikor először mehettem a Radványi erdőbe mérnökök mellé fát köbözni. A Csíkos ér mellett volt egy fatelep, oda hordták a farönköket, ott szortírozták, valamennyire feldolgozták, úgy szállították el. Utána következő években a kastély kertben dolgoztam a többi fiatal fiúval. Amikor a Tisza István temetése volt, csak azt láttam, hogy nagy a szomorúság, sokan eljöttek Gesztre, de a falu népe nem nagyon vett részt a búcsúztatáson. Az élet ezután sem lett jobb. A Tisza család mindenkiben ellenséget látott. Csak annyi változott, hogy szinte havonta, kéthavonta máshol dolgoztam. A szőlős kertben nekünk is volt egy kis darab szőlőnk, azt eladtuk, mert Péter bátyám megnősült, Biharugráról hozott feleséget, Erdei Zsuzsát. Ezt követően már nem a saját szőlőnkbe jártam dolgozni, hanem a Tiszák szőlőjét műveltük. Volt egy nagy présház, az ugrai halastó mellett, nagyon jó homokos földön termelték a jó szőlőt, és a bor is innen került nagyrészt, gondolom az asztalukra. Megszerettem ezt a fajta munkát, és később, amikor nekem is lett egy kis kertem, szívesen termeltem a szőlőt, csináltam a bort. 1928-ban nem nagyon volt munka, jöttek a faluba toborozni az önkéntes katonákat. Akkor már Horthy készült valamire, de tudni nem lehetett, hogy mit akarnak. Sok fiatallal én is zsoldosnak álltam. Azt gondoltam, hogy az egy kényelmes, biztos megélhetés lesz. 19 éves voltam. Tetszett a piros paszomántos, bojtos váll- lapos tüzér ruha. Akkor még az ágyútalpat ló húzta. A próbaszolgálat hat év lett volna, de kötelezően 12 évnek kellett volna aláírni. Nagyon gondolkodóba voltunk, sok volt a 12 év, és a kiképzés sem nagyon tetszett. Az lett a szerencsénk, hogy letelt a próbaidő, és így három hónap után leszereltünk. Ahogy leszereltem, a következő évben 1929-ben / meghalt apám, 73 évesen. A családi házban hárman maradtunk, vagyis négyen, anyám Róza nővérem a lányával és én. A következő évben otthon dolgoztam, Sára nénémmel műveltük a 7 hold földet. Sok volt az örökös, és ahogy az lenni szokott, mindenki mást akart. Eladták a föld nagy részét és a lovakat. Más munka után kellett néznem. Elszegődtem egy bérlőhöz, Kurucsó Pista bátyámhoz, mindenesnek. A bérem a következő volt, kaptam 2 mázsa búzát fél évre, és két szekér szalmát, 5 pengőt egy hónapra, kosztot, kvártélyt, és felszántotta 2 hold földünket. Ősztől újévig már Kovács Sándornál laktam, ugyanolyan fizetésért. Ekkor bevezették az általános véd- hadkötelezettséget, besoroztak katonának. Nem a tüzérekhez, hanem a határvadászokhoz, Biharugrára kellett bevonulni, itt képeztek ki bennünket. A kiképzés egész évben tartott, december volt, mire leszereltem. Visszamentem cselédnek Kovács Sándorhoz, mert valahogy segítenem kellett a betegeskedő édesanyámat. A gazdám júniusban megzavarodott, bevitték Gyulára az elme intézetbe. Így a 12 hold föld minden gondja rám maradt. Januárig kitartottam, azután otthon maradtam és alkalmi munkákra jártam a Tisza birtokra, mikor milyen munka volt. Arattam, csépeltem, ha kellett kapáltam.