Azt, hogy apám katona és ott mi történt vele nem tudtam, csak azt, hogy nincs otthon éltük minden napjainkat anyámmal. A mikor nagyanyám meghalt, Sára néném elköltözött ott maradtunk mi hárman abban a házban ahol apám és én születtem. A helyünk ettől még nem lett nagyobb. A Péter bátyám része le volt zárva. Csak a konyha volt kicsit tágasabb, hogy egy asszony használta. Az utcai frontot soha nem adta oda, használatra sem Péter bátyám, nekünk. Attól félt nem költözünk ki belőle, amikor neki mégis szüksége lenne rá. Inkább, idegenemberek laktak benne sokszor, akikkel mindig gond volt. Csak a háború után lett a mienk, amikor Apám kifizette a fél házból Péter bátyámat és a többi testvéreket. Ennek a háznak az volt az egyetlen nem elhanyagolható értéke, hogy volt hol laknunk. Nádfedeles, nyitott tornácos, szabad kéményes a kor szokásainak megfelelő egyszerű paraszt ház volt. Egy közös konyha választotta el a két szobát úgy, hogy a konyha egyik fele kúposan kiképezve egy nagy kémény volt. Odajött a füst a két kemencéből és a falba rakott sparheltből, cső nélkül szabadon. Feketén meredeztek a gerendák, amiken télen ott lógott a füstölésre fel aggatott disznó minden holmija. Néha, hogy gyorsabban füstölődjön a húsféle a konyha közepére rakott apám gyenge tüzet akácfából, annak kellemes volt a füstje nem érződött a húson a kellemetlen füstszag. Amíg meg nem füstölődött rendesen a sok finomság csak sóvárogva néztem fel a ké-ménybe. Alig vártam, hogy végre enni lehessen belőle. A kolbász, sonka, oldalas, szalonna legalább nyárig ki kellett tartson, a gömböcre került sor leghamarabb. Amikor később a gyerekeimnek a kisgömböcről meséltem mindig ez a kémény jelent meg a szemem előtt. Arra gondoltam nem lehetett nehéz onnan elszabadulnia az ajtón ki tudott gurulni és már össze is szedhette, aki az útjába állt. A konyha elülső részének volt padlása de, mert két asszony használta, a falat kétszínűre meszelték, nehogy valaki eltévessze hol a határ. Négy - öt éves lehettem, amikor váratlanul hazaköltözött Péter bátyám, Zsuzsa ángyommal és Misivel, aki egy évvel volt öregebb nálam. Az idő, amíg otthon laktak keserves volt mindenkinek. Misivel, amikor, lehetett, csíptük, martuk egymást. Folyton egymásra licitáltunk melyikünk apja az ügyesebb, ki ültette az eperfát, ki a diófát. Apám csendes béketűrő ember volt nem szólt semmit a két asszony azonban, mint két hamis kotlós örökké károgott. Az asszonyok sohasem beszéltek normálisan egymással. Akkor is tartott a harag az asszonyok közt, amikor középiskolás koromban egy nyáron ott laktam náluk Pesten. A harcot mindvégig azért vívták, hogy kiderüljön ki az úr a háznál. Apám tartotta rendben a házat, javítgatott művelte a kertet, de mégsem engedték, hogy beköltözzünk az utcai házrészbe. Amikor lakó lakott a házban akkor az idegen asszonyokkal ment a harc. Hangos volt szavuktól a közös konyha néha az utca is. Péter bátyámék egy év után vissza-mentek Pestre, majd a háború előtt még egyszer haza jöttek rövid időre. Akkor már nagyobbak voltunk, ami nem jelentette azt, hogy kevesebbet veszekedtünk. A közös bejárat a konyhaajtó, nehéz tölgyfából készült. Alig bírtuk megmozdítani, akkora kulcs nyitotta, hogy nehezen fért el a kezemben. Csak évekkel később engedelmeskedett nekem. Az ajtó mögött megvolt a nagyanyánk, tuli-pános ládája hozománya, aminek a tetején szerettünk elbújva játszani Miskával. Itt, ha csendben tudtunk maradni, nem mindig látták mit csinálunk. Történt, hogy a Komádi vásárból kaptam egy szép kis babát, olyat amelyik sírt amikor le fel mozgattam. Ahogy kézbe kaptam és ki örültem magam,” hogy hű –ha van egy babám „ Miska tudni akarta mi van a hasában. Rábeszélt vetkőztessük le, nézzük meg, hogy mi van a ruha alatt. Elbujtunk az ajtó mögé átengedtem a műveletet neki. Nem sokat láttunk a ruha alatt, ezért hozta az apja nagy bicskáját és mire észbe kaptam felvágta a baba hasát. Kiesett belőle egy kerek síp, ami akkora volt, mint egy gomb. Nem sírt tovább a baba annál jobban én. Mindent áthárítottam Misire, aki 5 éves lehetett. .Anyáink összevesztek, kinek a gyereke hibás miközben mindkettőnket elfenekeltek. Az lett a vége, hogy megtiltották sokadszor, hogy együtt játszunk. Ahol két gyerek egy portán él, teljesen lehetetlen. Minden tiltás, fenyítés falra hányt borsónak bizonyult. Ha esett az eső a konyhában vagy a ház előtt a gangon martuk egymást. Nyár végére talált munkát Péter bá-tyám Pesten és újra elköltöztek. A csöpp kis szobánk, ami az otthonunkat jelentette nem volt túl zsúfolva. A kemence és az ajtó mellett falba rakott sparhelt adta a meleget télen, amikor a hideg bezavart bennünket az igen csak szellős konyhából. Két sárga festett ágy, egy szekrény és a kocka üvegekből álló parányi ablak alatt, a kanapé állt, aminek ládája is volt. A nevezetes bútordarabot eleinte nagyanyám festette hol barnára, hol zöldre később ránk hárult ez a művelet. Előtte volt az asztal, és az ágyak mellett két - két szék. A házunk nem tartozott a nagyon szegények közzé, átlagos volt. Minden nap felsepertük a földet, hetente felmázoltuk agyagos föld és tehén szar keverékével. Az ágyak bevetve és letakarva a legolcsóbb piros –fekete festő takaróval. .Szerettem ott lakni, különös illatok töltötték be és tették, otthonná az egész házat. A sülő kenyér illata kéthetente, reggelenként mire felébredtem a sparhelt tetején piruló kenyér illa-ta mindig elvarázsolt. Sült a krumpli lerniben, a sparhelt sütőjében, vaslábasban a mindenkinek kiporciózott kol-bász, oldalas, és a bevagdosott szalonna. Hallani lehetet a sülő zsír sercegését az illat, ami betöltötte a házat, semmihez sem hasonlítható, jó volt így ébredni. Mire felébredtem anyám a ház körül tett –vett, apám pedig elment dolgozni. Apám télen a Tiszákhoz járt fát vágni a Radványi erdőbe, azzal a néhány komájával, akiket a reggeli válogatáson felvettek dolgozni. A kivágott és ölbe rakott fák fejében megkapták a gallyat és a tuskót. A gallyak közzé, mindig belehetett csempészni néhány karvastagságú faágat, ami ontotta a meleget. A nagy szekér tuskót egymásnak segítve, kalákában vágták össze. Némelyik még ékelve is nehezen adta meg magát. Este, amikor hazajött és megmosakodott az volt a pihenése, hogy velem játszott vagy írni, olvasni tanított. Szívesen lapultam a kanapé ládájában bújócskázás közben, ahol régi újságokat és könyveket tartottunk. Sokszor az ölébe ültetett és mesélgetett. Szerettem, ezeket az estéket, a teleket, mert akkor többet volt otthon. Már iskolás koromban együtt olvastuk el az Egri csillagokat. Annyira izgultam Éviért és Gergőért, hogy nem tudtam egyedül olvasni. Nem tudom mi volt az oka, de anyám soha nem ültetett az ölébe nem játszott velem. Soha-sem beszélt róla, de azt hiszem ő sem ült soha senkinek az ölében. Vele engedetlen voltam mindig fegyelmezett, amit nem szerettem. Sűrűn eljárt a keze, örökké veszekedett velem. Amikor a favágást befejezték és még nem tavaszodott, kosarat font Apám. A fűzfavesszőt még ősszel gondosan elkészítette. Alig fértünk néha a szerteálló ágaktól a csöpp kis szobában. Ott sertepertéltem körülötte, ami elkészült abba bele másztam. Legjobban a nagy szénahordó kosár tetszett. Háton lehetett benne vinni az állatoknak a szénát. Készített alacsony szélű komló szárítót, amiben Anyám szilvát, almát aszalt, és minden ősszel ebben száradtak a gyógynövények is. A gróf erdeiben sok volt a vad, amire nem lehetett a falusiaknak vadászni. Ha valakit mégis rajta kaptak, megbüntették. Ráadásnak megnézhette magát a következő munka elosztásnál. Mégis előfordult, hogy egy –egy süldőnyúl horogra akadt. Letagadni nem lehe-tett, mert a paprikás illata az egész utcát átjárta. Hiába kötötték a lelkemre, hogy nem sza-bad senkinek megmondani addig tartott, míg be nem jött valaki. Akkor én oda penderedtem elébe és mondtam, hogy „mi meg nyulat ettünk apám fogta „ ! Amikor kitavaszodott dolgozott a két hold földünkön, vagy annak segített, aki felszántotta elboronálta a mienket. Alig győzte ledolgozni az igás napszámot. Amikor jött a lehetőség, hogy Német országba menjen dolgozni a geszti fiatalokkal ő is útra kelt.
