Egyedül maradtam. / 12. Mint említettem, állandóan jártam az országot, munkát vállalva, Inotán építettük az erőművet, Győrben a gátakat erősítettük, Barcson, Répcelakon, Tatabányán, Keszthelyen a Balatonnál. Amikor a feleségem beteg lett 1960-ban, közelebb jöttem dolgozni a Gyulai, Békéscsabai Víztársulatnál sokat voltam, sokszor hét közben is haza tudtam menni. A feleségemet megint meg kellett operálni, eladtam a két tehenet, mert sokba került a kórházi költség, 61 tavaszán jött haza, sokat javult. Elment egy hónapra Szolnokra Esztihez, úgy láttuk, hogy szépen gyógyul, erősödik. Nyáron már mindent dolgozott, örültünk, hogy meggyógyult. Közben volt rá lehetőség, és elmentem dolgozni a Vegyiművekhez. Jó volt, mert a családnál voltam, és a munka sem volt olyan nehéz, mint a kubikolás. Otthon Petőné, Lunkán Róza nénémet kértem meg, hogy nézzen rá, amíg én dolgozni vagyok. Novemberben jött a levél, hogy nagyon rosszul van, menjek haza. Amikor láttam, hogy milyen rosszul van, elmentünk ahhoz az orvoshoz, aki operálta. Azt mondta, nem sokáig él a feleségem, rák támadta meg a gyomrát, azt vágta ő ki, de akkor még nem volt semmilyen utókezelés, nem tudták gyógyítani. Nagyon szomorú lettem, de neki nem mondtam meg, csak a lányommal sírtunk, de nem tudtunk semmit tenni. Hazamentem és állandóan vele voltam, Róza néni főzött, azt tudta egy ideig enni. Karácsony előtt haza jöttek Esztiék a gyerekekkel, Lacika hat éves volt a kis Gitta 2. Azt mondta, a nagyanyjuk, hogy jó, hogy van egy ki zsivaj körülötte, nem gondol magára. Karácsonykor a névnapomon, felköszöntött és áldással szólt hozzám, hogy az Isten áldja meg minden lépésemet, hogy ilyen jó vagyok hozzá. Köszönte az elmúlt 28 évet, amit a sok gond között, békességben együtt töltöttünk. Mindenkitől sírva búcsúzkodott, érezte, hogy mennie kell. Karácsony után Esztiék haza- utaztak, nem volt több szabadságuk, úgy beszéltük meg, hogy az ünnep után Eszti vesz ki fizetés nélküli szabadságot és haza jön ápolni. Nagyon várta az anyja, de már nem találkoztak többet. Szilveszter este 10 órakor, csendben elaludt. Január 2-án temettük el, a temetés után hívtak Esztiék, hogy menjek velük, menjek oda dolgozni. Otthon maradtam, de nem tudtam megnyugodni, két hét múlva utánuk mentem. A család körében jobban tudtam vigasztalódni. Azt gondoltam, hogy van rá lehetőségem és a nevemre iratom a fél házat, kifizetem a testvéreket. Mindenki beleegyezett, kaptak valamennyi pénzt, jól jött mindenkinek. Nyáron elmentem Nagyváradra, Juliska nénémhez, megbeszéltem vele, hogy a házból a részét, hogy tudom kifizetni. Ott voltam vele két hétig, aztán amikor hazajöttem, csak eljöttem Szolnokról, Gesztre az otthonomba. Eszti, amikor el tudott szabadulni, hazajött, veteményezni, kimeszelni a házat, a mosnivaló jött, ment a postán, itthon már a testvéreim is öregek voltak, nem akartam terhelni őket. Úgy gondoltam, hogy megnősülök, mert csak jobb lenne, ha valaki itt lenne velem, 53 éves voltam. Nyáron megkerestem Góz Sándorné Komócsin Etelkát, hozzám jön e feleségül? Ő is özvegy volt már régebb óta, azt mondta, hogy szeretné a családdal megbeszélni, én is megbeszéltem Esztivel, meglepődött, de azt mondta, neki mindegy, hogy kit veszek el, csak értsük meg egymást. Amikor igent mondott Etelka, mondtam neki, hogy a negyed házat ráíratom, nem volt neki semmije. 1963. június 7- én megesküdtünk, és másnap már oda is költöztettem őket az anyjával, mert a mama is vele élt. Elmentünk Esztiékhez látogatóba, ismerte az új mamát, a lányaival együtt nőttek fel, egyidősek voltak. Ezt követően már itthon dolgoztam, ahova hívtak. Lassan elértem a nyugdíjkort és elmentem nyugdíjba 1970. február elsején. Könnyebb lett minden évben az életünk, Etelka az óvodában dolgozott dadaként, én pedig a kertben alakítottam ki mindent a kedvem szerint. Fóliát is építettem és a zöldségeknek / retek, paprika, paradicsom/nagy keletje lett a faluban, néha Mezőgyánba is átvittük. Minden évben vettünk valamit, bútort, kályhát, gáz tűzhelyet, televíziót. Szépítettük a portát, új kerítést csináltunk. Amíg az unokák meg nem nőttek, minden nyáron nálunk nyaraltak, szerettek itt lenni. A kis Gittát vitte magával a nagymama az óvodába, Lacikával pedig jól el voltunk otthon, a kertben, vagy a határba is jött velem. Az Etelka unokáival sokat játszottak a gyerekek, élet volt a házban. Nagyon jól tettem, hogy megnősültem és Etelkát vettem el, jó asszony, szorgalmas és szereti a gyerekeimet. Sajnos az én egészségem megrendült, a sok munka csak nem múlt el nyomtalanul. Etelka velem van, jó hozzám, egy ideje sokszor kell kórházba mennem. 1970-ben infarktusom lett, azt mondták a kórházban, hogy legalább 8 hónapig nem végezhetek nehéz munkát, nem tudom, hogy tudom betartani. Most írogatom az emlékeimet, jó elfoglaltság, csak az nem, hogy ilyenkor átélem megint azt a sok nehéz helyzetet, amin keresztül mentem. Ebben az évben befejezte apám, a naplóírást, azt gondolom, már nehezére esett. Még élt 1982-ig nyugalomban, békességben, és nyugodtam mondhatom, hogy szeretetben. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak és Etelka mamának, hogy hozzá vezette. Gyakran és szívesen töltött nálunk egy – két hetet, különösen, amikor Tiszakécskén, építettünk egy csöpp kis nyaralót. Flórival horgásztak, velem főzött a bográcsban. Remélem, tudtam neki kicsit enyhíteni azon a sok viszontagságon, amin keresztül ment. Nagyon szerettük, én Flóri és a gyerekeim.

10./ Az élet újra kezdése. Amikor haza érkeztünk 1944. október végén, még tartott a háború az országban. Azt hiszem még a Tisza vonaláig sem ért el a front, mégis már messzinek tűnt. Az embernek van egy olyan jó tulajdonsága, hogy ha túljut, a rosszon, elkezd bizakodni. Így voltam ezzel én is. Mint említettem a ház teljesen ki volt fosztva. A háború előtt Péter bátyám kiadta az ő házrészét egy szalontai szabónak, aki a megvarrt paraszt embereknek való „zeig „ruhákat varrt és árulta a vásárokon. Amikor jött a háború, visszaköltöztek Szalontára, hátra hagyva a verandán kialakított raktárban a rengeteg ruhát. Jó préda volt a fosztogatóknak, és ha már ott voltak, vitték, amit láttak, a mienket is. Ott sopánkodtam, hogy milyen jó lenne belőle, legalább egy öltözetre való. Nem tudtam, mi lesz velem, különösen a télen, ami nagyon közeledett, hűvösek voltak az esték, sokszor már a nappalok is. Akkor jutott eszébe a kislányomnak, hogy ő a menekülés előtt eldugta a szomszéd istállóban a Kárpátaljáról hozott bárány béléses bőrkabátomat és egy pár bakancsot, addig, amíg a feleségem a többi holmit elásta a kert elején egy szalmával bélelt veremben. Szaladt át, hogy megnézze meg van e, ott volt a jászol alatt minden. Amikor, el akarta hozni, odament Ferenc, hogy sehova sem viheti, mert az, az övé. Csak a nagy veszekedésre, kiabálásra lettem figyelmes és átmentem, megnézni, hogy mi történt? Mondtam Ferencnek, hogy ha a tied, és te dugtad el, miért nem vetted eddig elő és honnan tudta a gyerek, hogy ott van? Elmondtam, hogy néz ki, és utána nem szólt semmit odaadta. Így aztán, megmenekültem a téli hidegtől. Amit a feleségem elásott, az minden megrohadt, elázott a földben. Ennyivel kezdtük az életet, és azzal, amit Sára néném megmentett. Pár nap múlva előjött egy kotlós a kiscsirkékkel, örültünk neki, mert lett egy kevés hús is, amikor megnőttek, néhány tyúkkal együtt. A tehenet elvitte valaki, az is lehet, hogy levágták és meg ették a katonák. A kastélyba én nem mentem el, nem volt ott keresnivalóm, csak a kis Esztitől tudtam, hogy fel van dúlva. A házat amennyire lehetett rendbe tettük és próbáltunk beszerezni valamilyen ennivalót. A veremben volt még krumpli és zöldségféle, a padláson pedig tengeri, bab, borsó. Aranyat értek nekünk. Eltelt vagy két hét és megint jött egy behívó, hogy a demokratikus hadseregbe vonuljak be, ami azt jelentette, hogy a falu rendjét kellett biztosítani és a határban szanaszét dobált fegyvereket kellett össze gyűjteni, hogy ne okozzon balesetet. Többen voltunk katonaviselt emberek, akik jártuk a határt és takarítottuk ki a kutakat. Az egyik ilyen alkalommal, német géppisztolyt vettünk ki egy kútból, megtisztítottam, mert úgy kellett leadni, és amikor a puskavesszővel a csövét tisztítottam felrobbant benne a golyó. A jobb kezem fejében állt meg! Nagyon fájt és vérzett, a faluban még nem volt otthon az orvos, Zsadányba kellett átmenni. Vittek szekérrel, ott valahogy ellátott az orvos, de kivenni nem tudta a golyót. Beutalt a Berettyóújfaluba, a katonai kórházba. Másnap indultunk tovább, de a komádi hidat felrobbantották, nem tudtunk átkelni a Körösön. Mentünk Körösszakáll felé és csak három nap múlva érkeztünk meg a kórházba. A karom akkor már olyan dagadt volt, hogy le kellett vágni róla a kabátot. Azonnal megoperáltak, kivették a golyót, kitisztították a sebet és átvittek egy másik kórházba ahol orosz, román és magyar katonákkal voltam együtt három hétig, jól megértettük egymást, a lényeg az volt, hogy mindenki várta, hogy vége legyen a háborúnak. 11./ Földosztás. Ekkor már ’45 tavasza volt, mire hazaértem megvolt a földosztás. A feleségem intézte, kaptunk három hold földet nagyon jó helyen a Vadkertben és egy darab szőlő földet a Homokon, közel a régi uradalmi présházhoz, véggel a halastóhoz. Nagyon örültem neki, ebben az évben mást már nem tudtam vetni, mint sok dinnyét raktam. Jól sikerült, szép nagyra nőttek a görögdinnyék, a sárga rücskös héjú, mindkettő mézédes. Nagy sikere volt a faluban. Gabonáért cseréltük, annyi kiló búza, vagy árpa amennyi a dinnye. Sokat kerestünk vele. A vadkert földön tengerit termeltem, négyzetesen vetettem, mindenki a csodájára járt olyan szép zöld volt a nagy melegben is. Először építettem két nádkunyhót, az egyikben én aludtam a másikban a tyúkok, egész nap szedegettek a tarlón este pedig beültek a helyükre. Örültünk, hogy nem kell a Tisza uradalomba járni, aratni. Következő évben építettem egy rendes kis házat nád oldalával, amit betapasztottam, kutat fúrtam, jó hely volt a nyárfaerdő szélén a földterület másik végén. Közben beültettem a szőlőskerti földet új telepítésű szőlővel, az már három év múlva termett és lett valamennyi bor a kamrában. Sajnos a front és a hazajutás nem múlt el nyomtalanul télen egy megfázás előhozta az ízületi gyulladást. Mindenem fájt, lázas voltam gyógyszer pedig nem nagyon volt. Sokat segítettek a Sára néném gyógyteái, tavaszig feküdtem, mire meggyógyultam. Nyáron már kint tudtam lenni a kis kertemben, az erdő mellett és élveztem a szabadságot. 1948-ban a feleségem lett beteg, meg kellett operálni Gyulán. Nagyon legyengült, a kórházból a húgához, Juliskához ment ott lábadozott. Ezen a nyáron nem tudott nekem segíteni, de az volt a fontos, hogy felépült. Az évek ezután is munkával teltek. A kis földemet, meg tudtam úgy is művelni, hogy eljártam dolgozni. A kis Eszti 1949-ben elment tanulni Szegedre az Ökrös tanító úr javaslatára. Igaz, hogy nem kellett fizetni az iskolában és a kollégiumban, de azért csak pénzbe volt az is. Ketten maradtunk otthon, elvállaltam a mezőőrséget, majd az állami gazdaságnál lettem éjjeliőr, Vátyonban. Amikor a lányom érettségizett, nem tudtunk elutazni hozzá olyan nagy száj- és körömfájás járvány volt a faluban. Három hónapig tartott, Iklódnál én voltam az őr, se ki, se be nem lehetett menni a faluba, el voltunk vágva mindentől. Ezekben az években szigorú beszolgáltatások voltak, amit fizetni kellett, csak egy hold földet tartottam meg, nem léptem be a TSZ-be. A többit beadtam az Állami Gazdaságba. Megint a magam ura lettem, eljártam dolgozni, építkezésekhez kubikolni, vagy árendás földet fogtam és ott arattam, csépeltem. Jól megvoltunk a feleségemmel. Az 56-os forradalmat, mi észre sem vettük, mert mindig dolgoztunk valahol, nem volt arra idő, hogy azzal foglalkozzunk. Az 56 utáni években már sok mindenünk megvolt, két fejős tehén, sok apró jószág és minden télen hízott disznót vágtunk. Igyekeztem olyan helyeken dolgozni, hogy ha elérem, nyugdíjat kapjak. Inotára, Győrbe is elmentünk többen is a faluból. A szegény ember élete az ilyen, meg kell találni a munkát ott, ahol van.

A következő részt pénteken osztom meg.

A front mögött itthon. 9. Az Oroszok, két nap múlva a tanyán is utolértek bennünket. A házat, ahol aludtunk vagy húszan, szalmával szórták le, mint az istállóban. Éjjel arra ébredtem fel, hogy sír mellettem egy kis gyerek, ahogy tapogattam, meg akartam simogatni csupa szar lett a kezem. Szörnyű volt az a pár nap, amíg ott voltunk. Koszosak, mocskosak voltunk valamennyien. Egy hete nem mosdott senki, úton voltunk. A katonák közül egy fiatal tiszt az ölébe ültetett és törölgette a koszos arcomat, amit a sírás elmázolt rajta. Nem vettem jó néven azt gondoltam nem leszek elég csúnya és bántani fog. Nem bántott sajnált, hogy nincs velem se anyám, se apám mondta, hogy neki is van otthon gyereke nem tudja, mi van velük szörnyű ez a háború. Egyébként is ezek rendesek voltak velünk, nem úgy, mint a geszti bevonulásnál. A gazda menye terhes volt és párnap múlva megindult nála a szülés. Bevitték a faluba, Mezősasra a katonai kórházba, ott szülte meg a kisbabát, pár nap után hozták haza. Ahogy elhaladt a front csitultak a harcok, elindultunk a szekérrel Kis Tótiba. Azzal biztattak, megint Tarsolyék, hogy ott majd találkozok a rokonokkal és anyámmal. Nem tehettem mást, mentem velük, ők voltak a biztos pont akkor az életemben. Komádit kikerülve haladtunk, ahol a falu szélén, vályogvető gödör mellett a parton halottak feküdtek. Szürkék voltak, némelyik félig a vízben. A lovakat nógatta az öreg Tarsoly, hogy minél előbb elhagyjuk ezt a helyet. Innen már kukoricatáblák közt mentünk, kerülve a feltűnést a lakott területeket. Nagy bajban lettünk volna, ha elveszik a lovakat és a szekeret. Nem is tudom, hogy maradhatott meg addig. Mehettünk volna gyalog tovább. Szerencsésen megérkeztünk a tanyára. A gátőrház teljesen fel volt dúlva. Minden ágyneműt, edényt ennivalót kihordták a gát oldalba ásott bunkerokba a katonák az ennivalót megették a jószág szétszéledt. Mi gyerekek birtokunkba vettük a környéket. Kényszerítő körülmények közt egy 10 éves gyerek nagyon leleményes tud lenni. Az ágyneműket összehordtam a házba nem engedtem, hogy elvigye más. Kutattunk, nem foglalkoztunk azzal van e lőszer vagy gránát a gátoldalba épített bunkerok-ban, lövészárkokban. Ami hasznosnak látszott vittem, és a Tarsoly gyerekek is. A különbség az volt, hogy én mindent a gátőrházba vittem, ők pedig haza. A gátőrházat magaménak érez-tem. Nagy kanna petróleumot találtam, amit eldugtam az árvízvédelmi szertárba. Kincsnek számított akkor, sokáig lehetett vele világítani. Az egyik dicséretet ezért kaptam, a másikat apám bőrkabátjáért. Eltelt két hét mire Juliska néném és Juci előkerültek. Addig én a Tarsoly tanyán laktam a rengeteg gyerekkel. Nem volt máshol helyem csak a kemence sutban, ahol alig fértem el. Alám tettek valami ócska rongyot azon aludtam. Egy hét után mindenemet ellepték a tetvek, alig bírtam aludni annyira viszketett az egész testem, fejem. Kezdett hidegre fordulni az idő, amikor megjöttek Juliska néném, Juci és valahonnan sógo-rom, attól kezdve minden más lett. Legelőször engem szabadított meg Juliska néném a tetvektől, amik a ruhámat és a fejemet egyaránt uralták. Pár napig petróleumos fejjel jártam a ruhák pedig bekerültek a kemencébe az első kenyérsü-tés után. Sok liszt megmaradt, végre volt mit enni. Lassan a megmaradt állatokat összeterel-ték a felnőttek. A tyúkok előhozták a kiscsirkéket és azt is kifigyeltük, hova járnak tojni a tyúkok. A tehenek közül a megmaradt kettő, éppen elég tejet adott a családnak. A gátőrház állt, csak az egyik ablakát lőtték ki, ami a folyó felé nézett. Ezt az ablakot sógorom, amikor haza jött befalazta. Úgy maradt harminc évig, amikor nyug-díjba mentek és az egész házat lebontotta a Vízügy. Már eltelt megint egy hét mikor meg jött anyám. Akkor sem ölelt magához, hogy megtalált, meg akart verni, mert szerinte elszöktem. Sógorom nem engedte, hogy hozzám nyúljon szép lassan lecsillapodott. Amikor elült az érzelmek vihara anyám haza ment, hogy rendbe tegye, a házat amennyire lehet. Igazságta-lannak tartottam az ellenem táplált vádakat, nem akartam vele haza menni. Nem tudtam meg soha, hogy vele mi történt azalatt az idő alatt, amíg nem voltam vele. Ott maradtam nagyné-némmel és családjával, akiket nagyon szerettem. Jucival vigyáztunk az összeterelt tehenekre. Ismét volt tej, túró, tejföl, kenyér, nem éheztünk. Jó volt ott lenni éreztem, hogy ők is szeretnek. A gátőrház tágas volt, az udvar felőli részen voltak az istállók, és az emeletes ágyakkal felszerelt készenléti, munkás szoba. Ezt a helységet csak árvízkor használták, olyankor ott aludtak a munkások. Békeidőben ez a szoba volt a” tejes „ itt aludt nagy lábasokban a tej, készült a túró és a gomolya. Óriási galibát csinált a macska, amikor véletlenül besurrant mögöttünk. Lépcsőn mentünk fel innen, egy zárt teraszra ahol a bejárat mellett volt az iroda, telefon-nal. Akkor nem lehetett telefonálni, elvágták a drótokat. Számomra legérdekesebb a nagy árvízvédelmi szertár volt. Itt sorakoztak a kátránnyal átitatott különböző fából készült szerszámok. Talicska, fölhordó saroglya, döngölő fa, csákány, kapa, lapát, fáklyák, viharlámpák minden, amire szükség lehetett. Érdekes módon ezeket nem szórták szét alig hiányzott valami közü-lük. Néhány ásó és lapát és a petróleum, amit megmentettem. A kátrány szagát, amikor meg éreztem, vasúti talpfák vagy villanyoszlopok mellett, mindig ez a szertár jutott eszembe. Ma már beton oszlopok vannak, annak nincs illata! Tarsolyék és Juliska néném közt, ment a vita mit vittek el a háztól, mit nem adtak vissza. Nem voltam hálás hogy etettek egy hónapig, amit tudtam elmondtam. Így aztán visszakerül-tek az ágyneműk, törülközők edények. A Körös gáton szaladgáltam egész nap, mindenkivel szóba álltam, aki elment előttünk. Csapatokba verődve jöttek a férfiak, akik igyekeztek elkerülni az orosz fogságot. Minden nap jött valaki, akitől megkérdezhettem, nem látta az én apámat? Nem látták, de biztattak, ha én ennyire várom, egész biztosan haza jön. Szerencsés volt, aki haza jutott és nem ismerte meg a szibériai Gulágot. Este még sötétedéskor is azt figyeltem nem tűnik e fel apám Körösszakál irányából. Mindig éreztem, hogy él és haza jön, először Tótiba jön, mert gondolja, hogy ott vagyunk. Egyik délután végre megtörtént a csoda! Megismertem apámat, aki mezítláb borostásan lerongyolódva jött felém a gáton egy nagyobb csoport ember közt. Sírva rohantam elébe és ugrottam a nyakába. Mindketten sírtunk örömünkben, dörzsöltem az arcom a borostához. Semmi más nem számított csak az, hogy ott van. Megjött az én imádott apám, sugárzott felém a szeretete. Megint, biztonságban éreztem magam. Tudtam most már, ha lesznek is bajok minden jóra fordul, mert ott van velem és vigyáz rám. Egy - két napot pihent, sógorom adott neki a ruháiból és egy szandál is került a lábára. Aztán haza indult Gesztre, vele én is. Apám erre kicsit másképp emlékezett, de a lényeg ez volt. Nem tudtak volna ott marasztalni tovább. Vittünk mindenféle ennivalót, mert azt tudtuk, hogy otthon nincsen semmi. Megbeszélték, hogy a Körös szakálli hídon tudunk átmenni, mert azt nem robbantották fel. Nagy erdős terület volt Biharugra felé, arra mentünk kerülve a lakott területeket. A halastavak mellett értünk el a Geszti határba a homoki szőlőskerthez, onnan már nem volt messze a falu. Néha megálltunk pihenni, enni, majdnem egy napig gyalogoltunk. Nekem itt ért véget a háború, a többi már csak érdekes esemény volt számomra, amiben nem volt hiány. 

A következő részt szerdán osztom meg.

9./ Apám a hazafelé vezető úton. Nem is annyira reggel, mint inkább még hajnalban, amikor csak éppen pirkadt elindultunk. Miklós bácsi elmondta, hogy hol milyen községeket találunk útközben, melyiket kerüljük, ki ha csak tudjuk. Tele voltunk izgalommal, nagyon jól tudtuk, hogy nemcsak rajtunk múlik, hogy haza jutunk egyáltalán, vagy valahol elfognak bennünket és visznek Szibériába. Nagyon féltünk, igyekeztünk óvatosnak lenni, amire nem sok lehetőségünk volt. Mi azonban haza akartunk jutni, elegünk volt a háborúból és abból a felfordulásból, amit útközben tapasztaltunk. Hamar eljutottunk a következő faluig, Ákos községig, ahova nem mentünk be, mert úgy láttuk, hogy sok a román katona. A falu szélétől elindultunk egy tanya felé, úgy láttuk arra nincsenek katonák. A tanyában két asszony és két gyerek volt otthon, látták rajtunk, hogy menekülünk. Alig hogy leültünk egy kicsit pihenni, lovas járőrök jöttek, az asszonyok beküldtek bennünket a szobába, és nem árulták el a katonáknak, hogy ott vagyunk. Románok voltak, tudtak egymással beszélni. Ahogy tiszta lett a levegő indultunk tovább, a következő falu felé. Ha lehetett bementünk a falukba, mert mégis csak volt valamilyen út ahol nem nyakig a sárba gyalogoltunk. Eszünkbe jutott, hogy tegyünk fel fehér karszalagot, hogy menekültek vagyunk, mégis jobban ki tudjuk magyarázni, hogy hova tartunk. A falu tele volt román katonákkal, egy utcai kútnál ittak a katonák. Úgy gondoltuk, jobb, ha odamegyünk, mintha elkezdenénk elsomfordálni. A tiszt, aki velük volt oda jött hozzánk és megkérdezte, honnan jövünk? Mondtuk, hogy munkaszolgálatosak vagyunk, megszöktünk a németektől, szeretnénk haza menni. Kérdezte, hogy hova megyünk, mondtuk, hogy Bihar megyébe, azt mondja, hogy az Románia? Mondtuk, hogy igen. Na, akkor menjenek haza, csak vigyázzanak az úton, igyekezzenek olyan helyen, menni ahol románok vannak. Azt tapasztaltuk, hogy kevesebb orosz katonát látunk, erre fele, inkább a románok szabadították fel a saját országukat. Ahogy haladtunk Bihar megye felé belekerültünk egy román rajvonalba, fésülték át a terepet. Odajött hozzánk a tiszt és az is kérdezte, kik vagyunk és hová megyünk? Elmondtuk neki is, amit már előbb, elmondtunk és útközben még sokszor ismételtünk. Adtunk neki a kenyerünkből és a szalonnából, megköszönte azt mondta, hogy ők Berlinig mennek, aztán ő is tovább engedett bennünket. Beesteledett, este sohasem mentük be sem faluba, sem városba. Most is találtunk a falu szélén szalmakazlat, ott aludtunk, ha az nem volt, akkor kóró kúpban, mert már leszedték a tengerit és a kóró szépen kúpba volt állítva. Már egy hete meneteltük haza, eddig szerencsénk volt. Beértünk Margitára, egy utcasarkon orosz katona állított meg bennünket, már többen voltunk együtt, tolmács is volt vele. Megijedtünk, hogy na, eddig tartott az út. Mondta, hogy csak” kicsi robotra” visz bennünket, utána haza mehetünk. A szolgabíró nagy házának udvarán álltak az esőben a lőszeres ládák, azokat kellett az eresz alá berakni, hogy használható legyen. Este lett mire végeztünk és mehettünk tovább. Azt hiszem nem szedtek hadifoglyokat a román területen, csak ha katonákat fegyvereztek le. Ismét a szénakazal lett a búvóhelyünk, itt legalább nem fáztunk. Az eső állandóan esett, ránk ragadt a vizes ruha. Másnap beértünk egy román faluba, ahol részeg katonák összeszedték a civileket. Bevittek bennünket egy házba, ahol leültettek és mindenkit kikutattak, elszedték az értékeiket, ha volt. A katonák részegek voltak, féltünk tőlük, mert mondta a tizedes, hogy ő orosz tiszt és bármit megtehet velünk. Tudtuk, hogy nem orosz, de hallgattunk. Megállt előttem, a kezemet fel kellett tartani, átkutatott, de nem talált nálam semmit, csak egy dohány tartót, azt elvette. Belincki komám az óráját a dohány zacskójába dugta már korábban, az megmaradt. Ezeknek hiába mondtuk, hogy munkaszolgálatosak voltunk, nem hitték el. Le kellett vetni a bakancsunkat, azt elvették, végig vert rajtunk a nadrágszíjjal és kizavart bennünket a szakadó esőbe. Nem bántuk csak mehettünk, az volt a fontos. Ettől kezdve mezítláb mentünk a hideg, sáros úton, hazafelé. A falu szélén lovas kocsival ment két román katona a következő faluba, felvettek bennünket és elvittek odáig. Ilyen változó volt a szerencsénk. Sok jó emberrel találkoztunk, egy kivétellel valamennyien románok voltak.

Közelebb az otthonunkhoz. Amikor nemsokára beértünk Bihar községbe, ott láttuk, hogy a román rendőrség szedi össze az ilyen csellengőket, amilyenek mi voltunk. Megálltunk és figyeltünk, amikor bementek az épületbe, leguggolva elmentünk az ablak alatt, és mire kijött megint, mi már messze jártunk. Este beérkeztünk Biharpüspökibe, és itt azt láttuk, hallottuk, hogy az orosz katonák, mert itt már azok is voltak, össze, vissza, lövöldöznek. Valahol bort találtak, és mind be volt rúgva. Itt is megvártuk, behúzódva egy kapualjba, hogy mi lesz? Nemsokára egy tiszt rendre utasította őket, csend lett, mi is tovább mehettünk a szürkületben. Belincki komámnak itt lakott egy ismerőse, Tornyi Sándor, őt kerestük meg. Meglepődött, de örült nekünk, hogy idáig már sikerült eljutnunk. Vacsorát kaptunk és több hét után meg tudtunk mosakodni, ágyban aludni. Alig, hogy elkezdtünk beszélgetni bejött két orosz katona, kérdezték, hogy miért vagyunk mezítláb, mondta Sándor bácsi, hogy a román katonák lehúzták a lábunkról a bakancsot hídépítés közben. Nem hitt a fronton senki senkinek, a két katona is óvatos volt. Ők is itt éjszakáztak, a géppisztolyt csőre töltötték, úgy feküdtek le. Nem bántottak senkit olyan kimerültek voltak, mint mi. Reggel elköszöntek, kezet fogtak, és egészen más szemmel néztek ránk, mint este. Mielőtt elindultunk, megreggeliztünk és a még rajtunk lévő katona inget és pulóvert is levetettük, kaptunk helyette másikat, ami száraz is volt. Tovább haladtunk a Körös folyó mentén, itt legalább már tudtuk nagyjából, hogy hol járunk. A határban egy idős ember vágta a kórót és a magkendert. Megálltunk vele beszélgetni, útba igazítást kérni. Mondta, hogy ezen az úton ne menjünk tovább, mert az oroszoknak van nem messze egy repülőtere, ahonnan harci gépek szállnak fel, ha tovább megyünk, éppen beléjük megyünk. Elvezetett bennünket a Körös másik oldalára és megmutatta az utat. Nem is találkoztunk csak halászó katonákkal, akik ránk sem hederítettek. Egész nap gyalogoltunk, és délután beértünk Körösnagyharsányba, itt már tudtuk a járást. Átvágtunk a legelőn, és nekiindultunk Biharugrának, itt lakott a komám családja. A határban, biztos nem is véletlenül éppen ott mentünk keresztül, ahol a felesége és a testvérei szedték a tengerit. Nagyot néztek, amikor megláttak bennünket, hazamentünk a házukhoz. Elmeséltük viszontagságos haza- jutásunkat, végre rendesen megtisztálkodtunk, nekik mindenük megmaradt. Nem esett a falu a front- vonalba, csak érintették a falut, de semmi harc nem volt. Már csak 9 km-re voltam Geszttől, kétnapi pihenés után útnak indultam, korán reggel úgy, hogy már 8 órakor otthon voltam. A ház fel volt dúlva, semmi sem volt benne a csupasz bútoron kívül. Széthordták az emberek, falubeliek épp úgy, mint a katonák, de azoknak nem kellett, nem vihették magukkal. A szomszédban Tárnok Ferencék mondták, hogy a család Komádiba menekült, még nem jöttek haza, nem tudják, mi van velük? Megkerestem Sára nénémet, otthon voltak, ők nem menekültek el, és amit lehetett ágyneműt, dunnát, párnát elvitték és megmentették. Lett mivel takarózni, amikor haza kerültünk. Ott aludtam náluk, és reggel megint útnak indultam, megkeresni a családomat. Gondoltam, hogy Kistótiban lehetnek a feleségem húgánál, Juliskánál. Meg is találtam őket, nagyon megörültek nekem. A kis lányom úgy ugrott a nyakamba, hogy el sem akart engedni. Gaál sógor adott rendes ruhát és egy szandált a lábamra. Náluk, már összeterelték a jószágokat, volt tej, túró, csirke, tojás. Juliska felpakolt élelemmel, mindent vittünk, mert mondtam, hogy otthon semmi nincs. Nekem szerencsém volt, itt ért véget a háború számomra, de az események még nem zajlottak le teljesen. Végre otthon voltam Geszten, és élt a feleségem és a gyerekem.

A háború Geszten.   A háború mindaddig messzinek tűnt számomra, amíg puskás katonát nem láttam. Apám a háborúban volt, de én nem hallottam az ágyúzásokat, nem fütyült golyó a fülem mellett. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet. A Román határ mellett éltünk, itt jöttek át először a fronttal katonák a határ hosszú vonalán, amibe mi is bele tartoztunk. Ellentmondásos hírek keringtek az emberek közt volt, aki várta az oroszokat, volt, aki félt tőlük . Ketten voltunk otthon anyámmal, amikor egyre közelebbről hallottuk a puskaropogást .Azok a férfiak, akiket nem vittek el katonának izgalommal várták őket. Azon az őszön 10 éves voltam, úgy gondoltam semmi baj nem lehet. Azt hiszem, már min-denki arra várt, hogy legyen vége a háborúnak, arról, hogy hogyan fogalmunk sem volt. A Németek két napja elhagyták a falut mi nem láttuk, hogy mikor. Szomszédunk Tárnok Ferenc bátyám a többi férfival le, föl járkált a szépen kifényesített csizmájában. Mondo-gatták, hogy „már jönnek, már jönnek, „Nem volt lövöldözés harc, minden csendesnek tűnt. Délelőtt delegáció indult a felszabadítók elé a falu elöljárói személyében. Rövid idő után csúfosan tértek vissza. A szép fényes csizmát lehúzták a lábukról, és akinek volt zsebórája attól is meg szabadították. A bejövő katonák géppisztollyal a nyakukban, minden házba, minden sarokba benéztek. Meg akartak győződni róla nem rejtőzik e német katona valahol. Elkezdték hajkurászni a lányokat, asszonyokat. Ezeknek az első katonáknak igyekezniük kellett a németek után az igazi hajsza este kezdődött. Nagyon féltem ekkor már. Bejött a házba két katona az egyik bele vágta anyámat az ágyba, erre én felébredtem és visítva kirohantam, mire pár perc múlva valakivel vissza értem nem voltak sehol azt hiszem tőlem ijedtek meg. Délutánra visszaszorították a katonákat, ami nem tartott sokáig. Minden esetre már tudta mindenki, mihez tartsa magát. Még rosszabb lett minden, amikor este visszajöttek az oro-szok kiegészülve román katonákkal. A románok akkor és ott akarták megbosszulni az Erdélyi bevonulást. Fosztogattak, mindent vittek, ami mozdítható volt. Sokszor csak egyik házból a másikba, ha jobbat találtak ott hagyták vitték, ami megtetszett. Magukkal vinni csak azt a ruhaneműt tudták a katonák, amit felvettek a ruhájuk alá. Ezen az estén elmentünk ismerősökhöz, ahol három lány is lakott. Mi az egyik szobában aludtunk, úgy hogy a gyerekek feküdtek kívül a dunna alatt a felnőttek belül, egy ágyban négyen. Sokan összejöttünk ennél a háznál. Arra ébredtem, hogy odajött a katona és felhajtotta a takarót látta, hogy gyerek fekszik alatta otthagyott bennünket. A nagyobb lányok nem menekültek, bevitték a másik szobába és megerőszakolták őket. Visítottak kiabáltak, de senkit nem engedtek be, nem is merte megpróbálni senki a segítséget, biztosan lelőtték volna, aki bemegy. Nem mert senki segíteni. A faluban akkor éjjel 3-4 férfit agyonlőttek, nevükre már nem emlékszem, nagyon féltem, akkor döbbentem rá, hogy bármi megtörténhet. Mi kislányok, tudtuk mit csinálnak velük és nagyon féltünk. Másnap megint visszaverték a magyar csapatokat. Akkor kezdtük elásni azt a kevés holminkat és ruha neműnket, amink volt. A kert elején a szalmakazal mellett egy gödörbe tettünk mindent, tönkre is ment mire előkerültünk. Nem volt sem láda, sem vízhatlan ponyva a zsákok pedig nem sokat védtek a vizes földben. Apám a ruszinoktól hozott magának egy bárány béléses bőrkabátot. A nagy rohanásban átszaladtam vele a szomszédba és eldugtam az istállóban, nem tudta senki hova vittem. A jászol alatt szalmával letakarva vészelte át a háborút egy bakancs társaságában. Közben szervezkedtek az asszonyok a közös menekülésre. Azt gondolták, ha eljutunk, a front előtt Komádiba a Körös gát megfogja a harcolókat. Anyám közelebb akart lenni a testvéreihez. Juliska nénémet akarta megkeresni. Senki nem gondolt arra, hogy ha hegyek nagy folyók nem tudták megállítani az áradatot akkor egy kis folyó gátja nem lesz akadály. Aki menekül az nem arra gondol, hogy úgysem sikerül, hanem arra, hogy nekünk biztosan sikerül. Elindultunk mi is a tömeggel egy, egy batyuval a hátunkon, amiben szegényes ruháinkból volt néhány darab. Csak akkor álltunk meg pihenni, amikor mindenki megállt. Visszanéztem és azt láttam, hogy kanyarog utánunk a végeláthatatlan tömeg. Az útvonal Mezőgyán, Nagygyanté, Okány, Zsadány, Komádi volt. Ahol áthaladt a tömeg sokan csatlakoztak hozzá. Az út kétszer olyan hosszú, mint a legelőn keresztül, de ott most nem volt biztonságos. Itt sem, de itt legalább százával vonszolták magukat az elcsigázott asszonyok, gyerekek. Mindenki azt érezte itt elvegyül a tömegben és az ad némi biztonságot. Az Okányi elágazásnál pihenőt tartottunk. Azon tanakodtak az asszonyok, bemenjünk a falu-ba vagy menjünk tovább. Sokan a falut választották, mi mentünk tovább. Gyalog fáradtan a lovakat, amik szekeret húzhattak volna, már régen elvitték a katonák. Nagy nehezen megérkeztünk másnap Komádiba. Olyan házba fogadtak be bennünket ahol ott volt a Tarsoly család Juliska néném szomszédjai Kis Tótiból ahol akkor ők, gátőrök voltak. Megörültünk nekik azt gondoltuk így könnyebben meg találjuk nagynénémet. A háznál német katonák voltak rohangáltak össze, vissza. Kérdezték tőlük a menekültek, hogy „ugye nem tudnak tovább jönni az oroszok?”A német tiszt csak legyintett és ott hagyott bennünket. Ők már tudták, hogy ennél nagyobb partok és hegyek sem állíthatták meg az oroszokat. Este olyan erőssé vált az ágyúzás, hogy anyám úgy gondolta tovább kell menni valamelyik tanyá-ra ki Komádiból az ágyúzásból. Egész nap kereste és várta a testvérét, de nem találta őket sehol. Addig én ott maradtam a háznál Tarsolyékkal. Amikor elkezdtük összeszedni a batyunkat, már nagy volt a zűr, zavar, és amíg anyám a csomagokat készítgette én felszálltam az előhozott szekérre. Elindultak vittek magukkal Mezősas mellé egy tanyára, senki sem tudta mi történik körülötte. Anyám ott maradt, mire kijött a házból mi már messze jártunk a szekérrel. Végig azzal áltattak, hogy jön anyám utánam Juliska nénémmel. Ismertem őket és a rengeteg gyereküket, akik közt volt velem egykorú is. Állandóan sírdogáltam, nem éreztem jól magam velük. Vissza nem lehetett menni, egyedül maradtam idegenek közt és csak reménykedtem, hogy mégis megtalálom anyámat, vagy nagynénémet anyám húgát. Amikor megérkeztünk Mezősas mellett egy tanyára és letelepedtünk én egyfolytában sírtam. A legnagyobb lány megsajnált és másnap napközben visszamentünk. Akkor még a front nem hagyta el Komádit. Kerestük Anyámat és a rokonokat a tanyavilágban, kukorica és rizsföldek közt bolyongtunk, tanyákra bementünk érdeklődni, de nem találtuk őket. Anyám sem találkozott a testvérével, senki nem tudta hol van a másik, akitől elszakadt. Visszamentünk estefelé nagyon elfáradva, ott maradtunk sorsunkra várva, tele félelemmel.

 Menet közben tudtuk meg, hogy Kolozsvár felé menetelünk, amíg el nem jutottuk Válaszút községig, ahol két hétig pihentünk, és vártuk, hogy mikor vetnek be bennünket. Minden felé hallottuk már a puskaropogást, és tudtuk, hogy nemsokára ránk is ránk kerül a harc. Szeptember 3-án meneteltünk tovább, eljutottunk Kolozskorpád községbe. Innen indultunk hajnalban tovább, amikor is átléptük a Bécsi határnak nevezett határt, ahol megütköztünk a románokkal. Innen már csak harcolva tudtunk tovább nyomulni, mert a románok mindenhol ellenálltak. Sok román községen keresztül mentünk, ahol nem volt ellenállás, 5- én délben elértük Aranyosmeggyest, ez egy magyar város, ahol meg- pihentünk, kaptunk ebédet, ebéd után átkeltünk a Maros folyón, és egész délután meneteltünk, teljes felszereléssel 30 km-t. Mindenki fáradt volt, nem lehetett megállni, csak egy erős aknatűz állított meg bennünket, itt már a repülők is támadták, amit láttak, leginkább bennünket. Ezen az estén összecsaptunk az egyesített román és orosz csapatokkal. Beástuk magunkat a gyalogsági ásónkkal, ahogy tudtuk az állandó támadás közepette. Úgy próbáltunk ellenállni, remélve, hogy előre tudunk nyomulni, ami nem sikerült. Szeptember 7- én reggel olyan erős volt a támadás ellenünk, hogy megkezdtük a visszavonulást. Újra át kellett kelni a Maroson, de most nem a hídon, hanem ahol értük, nyakig a vízben ruhástól, felszereléssel. A Maros partján húzódó hegyekig, dombokig meg sem álltunk. A ruhánkat, úgy ahogy tudtuk igyekeztünk megszárítani, nem sok sikerrel. Tüzet raktunk, de az sem volt jó, mert akkor látták, hogy hol vagyunk. Itt a hegyekben beástuk magunkat megint a sziklák közt, ami még nehezebb volt, mint eddig. Elhelyezkedtünk, szemben velünk az oroszok. Nem jut minden eszembe, csak az, hogy megkezdődött a tüzérségi tűz és három napig szakadatlanul tüzeltek a fejünk felett oda- vissza, állandóan dörögtek a fegyverek. Mi, a gyalogos katonák, ahogy mi neveztük magunkat, az „ágyútöltelékek „a silány kis lövészárkokban, vártuk a halált. El sem tudtuk képzelni, hogy innen élve kikerülünk. A tüzérségi támadás után elkezdődött a gyalogsági előnyomulás. Itt még feltartóztattuk az oroszokat, de nem sokáig, egy idő után hagytak bennünket, csak kisebb összecsapások voltak. Körülöttünk mindenhol erősen harcoltak a csapatok. Tőlünk jobbra Torda volt, ott állandóan hullámzott a harc előre hátra. Balra tőlünk Marosvásárhely, itt is hullámzott a harc, és hallottuk, hogy már Nagyváradon és Nagyszalontán is benn vannak az oroszok. Ez azt jelentette nekünk, hogy már a mi falunkon is átment a front. Nagyon sokat gondoltunk arra, hogy vajon mi van az otthon maradottakkal, hogy élték át a frontot, mi lett a faluval? Akkor már több feldúlt falun keresztül mentünk. Október 22- én megkezdtük a visszavonulást. Már hét napja üldöztek bennünket az oroszok, az eső állandóan ömlött, csupa víz és csupa sár volt mindenki, néha megpróbáltuk feltartóztatni az ellenséget, ami nem sikerült. Amikor már nem bírtuk a menetelést, Tárnok Lajos és Bagdi Sándor komákkal elhatároztuk, hogy lemaradunk a csapattól. Beértünk estére, egy román faluba, az volt a neve, hogy Újnémet község, Szatmárnémetihez 25 km-re van. A menet- oszlop végén voltunk a két komámmal, mondtam nekik, hogy itt az alkalom maradjunk le. Azt mondták, hogy ők nem mernek, várjunk még. Ott volt velünk a biharugrai barátom, akivel az őrsön is együtt szolgáltam, Belincki János. Azt mondta, hogy ő lemarad velem, amikor nem vették észre a sötétben, lemaradtunk. Bementünk egy házhoz, ahol nem volt otthon csak két asszony, egy idősebb, és ahogy később kiderült a menye, akinek katona volt a férje, nagyon féltek tőlünk, pedig senki sem bántotta őket. Nemsokára hazajött az idősebb férfi, Miklós bácsi, aki megértett bennünket, hogy nem akarunk már tovább harcolni. Vacsorát főzetett az asszonyokkal, szalmát hoztak be a konyha egyik felébe és ott lefeküdtünk. Akkorra már sokan összejöttünk náluk, amíg mi aludtunk, a kemencére terítve megszárították a ruháinkat. Rajtunk kívül mindenki tovább ment reggel, mi Belincki komámmal mondtuk, hogy szeretnénk lemaradni, ha tud szerezni valamilyen civil ruhát. Beleegyezett, hogy segít nekünk, nem volt az olyan egyszerű, mint ahogy leírom, mert akit rajta- kaptak, hogy bujtat valakit, azt rögtön agyonlőtték. Alig hogy megbeszéltük, a szemben lévő házból szaladt ki egy katona, hogy aki nem akar fogságba esni, meneküljön, mert a falu végén vannak az oroszok. Miklós bácsi udvarán volt egy nagy csűr, azt mondta, oda bujtat bennünket. A csűr tele volt illatos szénával annak a közepében vájtunk egy nagy üreget, oda bujtunk be ketten, a lyukat pedig betömte szénával a gazda. Nem lehettünk benne biztosak, hogy nem ad fel bennünket, románok voltak, az asszonyok nem beszéltek egyáltalán magyarul, Miklós bácsi is csak keveset. Reménykedtünk, katona ruhában voltunk alig, hogy elhelyezkedtünk rögtön, jöttek az oroszok, be az udvarra, és amikor meglátták a sok szénát, vitték ölszámra. Jött velük a gazda is, és mondta, hogy alulról húzzák, mert az jobb. Éjszakára csendesült kicsit a jövés-menés, de akkor meg körbe kötötték a csűrt lovakkal, azok egész éjjel húzgálták, ették a szénát, miközben prücköltek, rázták a fejüket. Nem tudtunk, nem is mertünk aludni. Alig vártuk, hogy reggel legyen, hátha akkor javul a helyzet. A csűr körül állandóan ott voltak az orosz fegyveres őrök, ha észrevesz bennünket, azonnal lelő. Amikor aztán elvitték a lovakat, tovább mentek a front után, kicsit biztonságosabb lett a helyünk. Mi a csűrből kiláttunk rájuk, de nagyon kellett vigyáznunk, hogy észre ne vegyenek bennünket. Amikor éppen nem volt az udvaron idegen katona, hoztak az asszonyok enni és inni. Három napig bujtunk a csűrben, akkor tudtunk csak kijönni. Miklós bácsi hozta a civil ruhát és ott a széna közt átöltöztünk. Azon az éjszakán még a csűrben aludtunk, csak reggel indultunk útnak. Megköszöntük a segítségüket, amit, nem lehetett eléggé megköszönni. Kaptunk egy egész kenyeret és nagydarab szalonnát, úgy indultunk hazafelé. 

A következő részt szerdán osztom meg, köszönöm, hogy olvassátok és megosztjátok.

7./Közelebb a háborúhoz. Mindig reménykedtünk, hogy jobb idők jönnek, ami aztán sohasem volt tartós. 1941 nyarán, Pánton dolgoztam, Fábián János gazdánál arattunk a feleségemmel, 8 máza búzát kaptunk. Megvolt a fejadag, az egy évre való kenyér. Télen a már megszokott munkák voltak, favágás Radványban, ahol annyi fatuskót kaptam, hogy három évre megvolt a télire való tüzelő. Miután lovas kocsikkal haza hoztuk, egymásnak segítve, ékelve összevágtuk a komáimmal. Jól is jött, mert megint elkezdtek berángatni lépten, nyomon katonának. Szerettem volna megúszni a behívást, így amikor elkezdtek toborozni kubikosokat a Kárpátaljára erődépítéshez, Kőrös mezőre, én is jelentkeztem. A faluból 15–en mentünk egy csapatban, azt ígérték nem visznek el bennünket katonának, és kapunk két hét aratási szabadságot. Akkor már tartott a háború, szerencsém volt, az is, hogy a Határvadászoknál voltam számon tartva, ezért nem hívtak be a 2. Magyar hadsereggel a Don kanyarba, ahol a sok magyar katona ott veszett. Bagdi Sanyi unokaöcsém is ott katonáskodott, és csak a háború végén került haza, sebesülten. Egyelőre úgy nézett ki, hogy betartják az ígéretet, mert nyáron haza jöhettünk aratni. Mikor visszamentünk áthelyeztek bennünket Ökörmezőre. Majdnem mindegy is volt, hogy hol dolgozunk. A Kárpátok hegyeiben építettük az erődöket. Egész bunker rendszereket, ahol főleg a vezérkarnak voltak kiépítve, az egymást folyosó rendszerrel, összekötve, nagy helységek. Úgy gondolom, így utólag, hogy hasonló lehetett, mint a normandiai védőrendszer, ami ugyanúgy nem fogta meg a partraszálló szövetségeseket, mint az általunk épített erőd rendszer az oroszokat. Az építkezést úgy tudtuk megoldani, hogy a tűzszerészek robbantották ki a nagy üregeket, és azt hoztuk mi kubikolással olyan állapotba, hogy az aprólékos munkákat el tudták végezni a következő csoportok. Ahol mi dolgoztunk 50-80 km hosszan tartott a munkaterület. Azt gondolta a vezérkar, hogy ott majd megállítják az oroszokat, akik már akkor szétverték a Sztálingrádnál harcoló Paulus tábornok Német hadseregét, és a Don kanyarban is a Magyar hadsereget. Mi akkor már azt beszéltük, hogy ez az erődítmény sem tudja megállítani az oroszokat, akik akkor már megállás nélkül nyomultak előre. A hírek valahogy mindig eljutottak hozzánk. Télen haza engedtek bennünket, de tavasszal vissza kellett menni akkor már Kisinyovra. Építettük tovább az erődöt, aminek aztán nem sok haszna lett. Elhelyezésünk mindegyik faluban a falusiaknál történt, 2- 3 ember fért el egy házban. Nálunk is szegénység volt, de amit ott tapasztaltam, az még azt is felülmúlta. Egy, esetleg két helységből állt a ház, ahol a kecskét is bent tartották a konyha sarkában. Amikor az asszony megfejte a kecskét, csak felkapta a vászon szoknyája alját és azon szűrte át a tejet. Amikor ezt megláttam, nem ittam többet belőle. Az itt élő ruszinok nagyon babonások voltak, mindentől féltek. Egyszer elmondták a férfiak, hogy van a hegyen egy elhagyott ház, amibe seténként szellemek járnak. Megbeszéltük, megnézzük, mi van ott? Amikor felmentünk a hegyre, könnyen megtaláltuk az elhagyott házat az erdő szélén, magaslaton állt, ahol jól be lehetett látni. Amikor közel értünk láttuk, hogy a szél csapkodja az ajtót, ablakot és süvítve megy keresztül a házon. Nem találtunk szellemeket. Tüzet gyújtottunk, megmelegedtünk, és amikor visszamentünk, azt mondtuk, hogy azzal űztük el a szellemeket. Tovább folytattuk a munkát, de nekem nem volt szerencsém, mert a robbantás közben, amit ekkor már közösen csináltunk a tűzszerészekkel, a sziklából legördülő nagy kő rá esett a lábam fejére és megroncsolta. Nagyon kezdetlegesen ellátták és haza engedtek szabadságra. Nehezen tudtam haza jönni vonattal, többször át kellet szállni, Nagyszalontától pedig gyalog sántikáltam haza. Nem sokat pihentem, nyár volt, sok volt a munka. Hanzéros doktor úr ellátta s sebemet, írt fel valamilyen különös szagú fekete kenőcsöt, ami nagyon jónak bizonyult, egy hét pihenő után szandálban mentem aratni. Egy hónap után, amikor letelt a betegszabadság, visszamentem Kisinyovba, ahol nem dolgoztam többet két hétnél, jött utánunk a behívó. Mind a 15 gesztinek be kellett vonulni Nagyszalontára, az eredeti helyemre mentem, a határvadászokhoz. A lábam még be sem gyógyult, de nem szereltek le, csak valamennyi szabadságot kaptam ’ 44 nyarán, hogy le tudtam aratni, amit a feleségemmel felvállaltunk. Már harmadik nyáron dolgoztunk Pánton a Fábián János birtokán. Már ő is katona volt, és minden férfi a családjából az asszonyok álltak helyt. A fiatal Fábián János felesége igazgatta az egész birtokot, szervezte a munkát, és akikkel meg volt elégedve azokat következő nyáron mindig visszahívta. A Tisza birtokon nem volt számunkra munka, csak a nagyon kiváltságosoknak, nem is bántuk, mert sokkal kevesebbet fizettek, mint a Fábián tanyán. Még tartott az aratás, amikor nyár közepén hallottuk Arad felől az ágyú morajlását. A leszerelés helyett augusztus elején, amikor letelt a szabadság, Tárnok komával elvezényeltek bennünket Bihardiószegre. Nem sokáig reménykedhettünk, mert három hét múlva vittek bennünket a fontra. A határ menti őrsökről összeszedték az embereket, akkor már nem volt máshol hadra fogható katona. Kialakítottak két zászlóaljat a 66/ 1 és a 66/ 2 est. Mielőtt elindultunk elbúcsúztattak bennünket. Eljöhettek a családtagok az ünnepélyes búcsúztatóra, a geszti asszonyokkal eljött a feleségem is. A háború végéig itt találkoztunk utoljára. Kivezényeltek bennünket egy nagy térre, ahol vigyázban állva kellett végig hallgatni a tűző napon a századparancsnok lelkesítő beszédét. A beszédre már nem emlékszek, de a lényege az volt, hogy örüljünk, hogy mi is részt vehetünk az ország megvédésében. Mi nem voltunk ettől boldogok, mert a háborút azok közül, akik a frontra indultunk senki nem akarta. Azt sem tudtuk mi lesz azokkal, akik otthon maradtak, a családunkkal. Az urakat pedig csak a saját dolguk érdekelte. A nagy politikába nem láttunk mi bele, de azért éreztük, hogy nem jó ez így, ahogy most van. Az ünnepség után már nem volt pihenőnk sem, csak annyi, hogy megebédeltünk és indultunk a frontra, egyelőre azt sem tudtuk, hogy hova, merre.          

A következő részt vasárnap osztom meg.

6./A háború előszele, bevonulások. Megint kezdődött vagy folytatódott minden, mert júliusban behívtak katonának a 32 es Határvadász zászlóaljhoz, Szeghalomba. Ekkor már nagyon készültek az erdélyi bevonuláshoz. Egy hónap múlva átvezényeltek bennünket Sarkadra, onnan két hét múlva Gesztre, a saját falumba. Az egy soron volt a szállásunk, innen már nem mesze volt a határ. Mindig egy kicsit közelebb vittek bennünket, hogy amikor jön a parancs a bevonuláshoz kéznél legyünk. A feleségem Esztivel sokszor hozott enni, de haza menni nem lehetett. Bevonulási útirányunk Nagyszalonta volt. A Nagy híd fele mentünk és a Román ellenőrző pontnál a „pikétnél „léptük át a határt. A falumon díszlépésben vonultunk végig, a házak előtt kint álltak az asszonyok és a gyerekek, de nem nézhettünk ki a sorból. Az út szélén mellettünk szaladtak a gyerekek, és elindultak az asszonyok is. Amikor elértük a határt, nem engedték őket tovább, vissza kellett fordulni mindenkinek. Amikor beértünk Nagyszalontára, az utcák tele voltak üdvözlő emberekkel, virágeső fogadott bennünket. Nem sokáig voltunk a laktanyába, ismét tovább kellett állni. Csobánhídra vezényeltek. Ez az egész év úgy telt el, hogy jött a behívó, két-három hétig bent voltam valahol, utána két-három hétig itthon, és kezdődött minden elölről. Egy perc nyugtunk nem volt, semmilyen munkába nem tudtunk beállni, mert sokszor pár nap múlva megint jött a behívó. A postás ezekben az években a behívók kézbesítésével volt elfoglalva. A nyár sem hozott nyugalmat, amikor a legközelebbi behívó jött, arra gondoltam, nem megyek be azonnal, hátha létszám feletti leszek, de már fél nap múlva kerestek, azonnal menetfelszerelésbe kellett öltözni, mert indultunk a délvidékre. Borjú a hátunkon, csajka sisak, pokróc felcsavarva. A menetirány Szeged volt, vagonokban vittek bennünket, este érkeztünk meg, itt szállásolták el az összes katonát egy laktanyában. Reggel átléptük a Szerb határt, Horgos felé indultunk, majd Magyarkanizsa következett. Este lett mire ideértünk, nem pihentünk, nem szálltunk meg mentünk tovább gyalog. Több kisebb helységen átmentünk baj nélkül, többet kikerültünk. Felsőhegyre érkeztünk dél körül, ez egy nagy község, leültünk ebédelni a sínek mellett. Észre sem vettük, hogy egy vonatvizsgáló kocsival befutott két csetnik szakasz, közzé tüzeltek a zászlóaljnak. Erre mindenfelől megszólaltak a fegyverek parancs nélkül, lett nagy pánik. A zászlóaljból 12 halott lett, nagy sokára, amikor elhallgattak a fegyverek, rendezték a sorainkat. Tűz alá vettük a falut, 12 csetniket fogtak el, és a helyszínen mindet agyon lőtte egy fiatal tiszt. Sokunkat nagyon megviselt ez az eset. Este tovább mentünk Zentára, itt elszállásoltak bennünket egy kocsmába, nem tudtunk aludni, egész éjjel szóltak a géppuskák, a csetnikek lőttek vaktában. Ekkor 1941 húsvét volt, amit itt töltöttünk. A feladatunk az volt, hogy a Tisza parton egy csetnik állást kellett felszámolnunk. Húsvét másnapján kivertük őket a géppuskásokkal közösen. Nem maradtunk sokáig, egy hét múlva Szabadkára vezényeltek bennünket. Pár nap múlva nagy felhajtás volt, várták Horthyt, aki jelképesen bevonult a visszacsatolt országba. Az állomáson voltam szolgálatban, ide érkezett Horthy a vezérkarával, az egész várost körül zártuk, senki nem mehetett, se ki, se be. Megkezdődött a csetnikek felkutatása, a katonaság és a csendőrség minden házba bement, és az egész környező vidéket is átkutattuk. Horthy bevonult, nem töltött el egy fél napot, elvonult előttünk, beszédet nem mondott, a tisztek gyűrűjében elhagyta vonattal a várost, mi ezután visszamentünk Zentára. Két hónap után át adtuk a szolgálatot egy másik századnak, mi pedig haza jöttünk az országba, és Gyulán leszereltünk. Ezen a nyáron megtámadták a Szovjetuniót. Ide nem mentünk, egyelőre tartalékban voltunk. Nem sokáig.

A háború előtti válság. /5. Mariska néném, apám nővére, alacsony volt kövér és nagyon kedélyes. Vele sokat lehetett nevetni, örökké viccelődöt és néha játszott is velem. Felnőtt lánya Katica akkor volt menyasszonya egy Szatmárnémetibe való fiatalembernek, Kiss Istvánnak. Szerettem őket zavarni megjegyzéseimmel, amikor csókolóztak. Házuk a mienk mögött volt csak egy kis ajtót kellett kinyitni a kerítésen és már ott voltam náluk, nyáron a kertben csupa virág volt minden . Az utcától befelé a járda mellett ,tarka virágok pompáztak . A ház elején lévő üveges veranda , nagy világos ablakait körbe futotta a rózsaszínű és piros futórózsa a nap is mindig ide sütött . Egész nyáron virágzott és illatozott . Ilyen rózsát ma már véletlenül sem lehet látni , pedig néha keresem . A verandán fonott bútorok voltak, ami az egészet olyan „ úrivá „ tette . Sógorom Száraz János borbély volt, a falu legjobb mestere, műhelyének ajtaja a verandáról nyílt . A falu férfi tagjai itt alighanem valamennyien megfordultak . Szombaton vagy vasárnaponként jöttek borotválkozni, ritkábban nyiratkozni. A lényeg az volt, hogy itt zajlott a falu társadalmi élete. Beszélgettek, politizáltak, én álltam sógorom mellett és néztem, hogy veri a habot a kis tálban, ami aztán az arcokra került a pamaccsal. Néha amikor jó kedvében volt az én arcomat is bekente. A forgó székben, amikor nem volt vendég megforgatott, miközben nagyokat nevetett. A szék támlájára akasztott fenőszíjon fergeteges gyorsasággal fente a borotvakést. Akkor volt megfelelő az éle, amikor elvágta a hajszálat. Még nem jártam iskolába, itt olvastam a friss újságból cikkeket, úgy hogy előtte apám betanította velem a szöveget. Közönségem a férfiak, ámuldoztak, hogy milyen jól tudok olvasni, pedig még kicsi vagyok, jót nevettünk, de nem árultuk el a turpisságot. Hamar, 5-6 évesen tisztába lettem nemcsak a szerelemmel, hanem azzal is mikor várható a faluba behívó, mert valami készül. Nem tudtam ez mit jelent csak azt, hogy nem jó. Az embereknek nem volt munkája, „ válság van mondták .” Azt sem tudtam, hogy mi az a vál-ság de valami rossz lehet, mert nincs munka minden e körül forgott beszélgetés közben. Egy napon meghallottam, hogy fiatal férfiakat és nőket toboroznak Német országba nyári mezőgazdasági munkára. Azt beszélték , hogy jól fizetnek , fel bolydúlt az egész falu. Itthon a faluban kevés volt a munka, sokan jelentkeztek, apámat is beszervezték, mindig mindent megpróbált, hogy dolgozni tudjon. Tombolt a válság, és azt ígérték jól fognak keresni muszáj volt, megpróbálni. Apám fiatalember volt alig 30 éves, itthon nehéz volt munkát találni a falun kívül is. A faluból jelentkeztek férfiak –nők vegyesen 20 an. Elkezdődött a készülődés, és a szervezés után hamar útra keltek. Nagyon sírtam, hogy Apám elmegy, eddig még soha nem ment el hosszabb időre. Azt mondták három, négy hónapig lesz távol. Nem tudtam az mennyi, azt értettem meg, hogy nyár végén jön haza. Németország és a hatalomra jutott Hitler, akkor már a háborúra készült. 1938 at mutatott a naptár, az ő emberei gyárakban dolgoztak vagy kiképezték őket katonának. Valóban jól kerestek a vendégmunkások, egészség biztosítást kaptak ,szállásuk is jó volt és magyarok voltak együtt. Apám írta, hogy csináltassunk fényképet és küldjünk neki. Nem volt egyszerű, különösen úgy, hogy pénz sem volt a fényképezésre. Meg kellett várni a Ko-mádi vásárt ahol mindig volt olyan fényképész, aki gyorsképet csinált. Így egy nap alatt lebonyolítottuk a rokonlátogatást és a fénykép is elkészült. Nyár végén elmentünk anyámmal a komádi vásárba, gyalog úgy, hogy néha felvett a hátára. Komádi 20 km re van Geszttől a legelőn, földutakon keresztül. Jöttek arra szekérrel nagygazdák, de senki nem vett fel bennünket. Visszafelé jövet felülhettünk a vendégoldalra néha, olyankor anyám egy napig kapált érte. Most vissza is gyalog mentünk. A vásárt nagyon szerettem, a forgatagot a sátorban árult tarka kelméket. A férfiruhával tele sátrakat, itt árulták a paraszt emberek „ zejgnadrágját„. Később ezzel volt tele a Péter bátyámék lakójának kamrája, aki varrta és eladta. Árultak itt vászonköcsögöket lekvárnak, cserép tányért a falra, tarkedli sütőt, törökmézet, léggömböt a faluszéli gémeskút mellett pedig minden féle jószágot, tehenet, lovat és sok disznót. Figyeltem, ahogy alkudoztak az emberek, asszonyokat, ahogy a zsebkendőbe kötött pénzükből kifizetik a lealkudott árat. A férfiak pödörték a bajszukat azzal hangsúlyozták ki hozzáértésüket. Az asszonyok fel, felkapták szoknyájuk alját, ahonnan a zsebkendőbe kötött vételárat varázsolták elő. Ezen a vásáron csináltattunk gyorsfényképet, amit elküldtünk apámnak. Szörnyen morcos vagyok a képen még az anyám kezét sem akartam megfogni. Rossz kedvem oka az volt, hogy kaptam egy léggömböt, és amíg vártuk a fényképet ráültem pihenni. Azt gondoltam megbír engem, nem volt szerencsém, abban a pillanatban, ahogy rá helyeztem a súlyomat nagy durranással kipukkant. Egy asszony mellettünk megijedt és a gyerekének vett léggömböt elengedte. Még nálam is jobban visított, mert a pénztárcáját rákötötte a madzagra és azt is vitte magával a magasba szálló héliummal töltött léggömb. Az egész vásár azt figyelte meddig száll, nem pukkadt ki szerintem felvitte az égbe. Vigasztalásképen valamelyik nagynénémtől kaptam egy kisbabát, velük a vásárban mindig találkoztunk. Azt szorongatom kezemben a fényképen. Nem volt valami jó kedvem, nagyon durcás vagyok rajta. Este értünk haza elfáradva, nem akadt senki, aki felvett volna a szekerére. Hazafelé hosszabb volt az út, mint odafelé. Amikor a Komádi gulya kúthoz értünk el kezd-tem nyafogni, pedig az még az út eleje. Akkor élénkültem fel, amikor megláttam a Csillagla-pos -i erdőt az már azt jelentette, hogy nem sokára haza érünk. Néha megálltunk pihenni, de csak rövid időre, hogy haza érjünk, mire jönnek az állatok a legelőről. Ahogy telt az idő egyre jobban vártuk a német országból hazajövő embereket. Alig vártam, hogy meg jöjjön apám. Egyik nap a szomszéd faluból jöttünk haza, akkor már az asszonyok tudták mikor érkeznek a németországi munkások. Azt mondták hallgassam, a telefon oszlopon mit üzen apám. Hiába tapasztottam rá a fülemet nem hallottam egyebet, mint folyamatos zúgást, ami még most is a fülemben zúg. Egyik oszloptól szaladtam a másikig, míg haza nem értünk. Egy héten belül megérkezett és rengeteg mindent, hozott. Új ruhát nekem és anyámnak, sohasem láttam olyan csinosnak, mint abban a ruhában. Nekem egy szép nagy alvós, sírós babát. Magának pedig egy csillogó – villogó vadonatúj férfibiciklit, amin dinamó és lámpa is volt. Aznap este, körbevitt vele a falun. Ruhát tekertek a vázra azon ültem, nagyon boldog vol-tam. Nem sokáig élveztük a biciklit , eladtuk és vett rajta apám egy fejős tehenet kicsit könnyebben éltünk azon a nyáron. Nem kellett aratni tudtunk venni búzát , meg lett a fejadag . Bekellett látnom, hogy nagyobb szükségünk van ennivalóra. A tehén pedig kincs, volt végre nekünk is volt a háznál tej , túró , tejföl , amit nagyon szerettem . Apám azt tervezte ,hogy a következő nyáron ujjra kimegy dolgozni. Remélte, hogy akkor nem hívják be katonának, ami egyre gyakoribbá vált. Sajnos nem lett belőle semmi túl közel volt már a háborús készülődés. A sokat emlegetett válságból akkor csupán ennyit érzékeltem. Otthon ugyan nem volt munkája apámnak, de sok mindent hozott német országból. Úgy gondoltam nem is olyan rossz az a válság, ami később persze valósággá vált számomra, hiszen apámat állandóan berángatták katonának.  

A következő részt szerdán fogom megosztani.

4/.Németországi nyári munka Elindultam én is sokad magammal, mert nemcsak én voltam ilyen helyzetben, hanem azok mind, akiknek nem volt földjük, amin megtermeltek volna annyi élelmet, hogy ne haljanak éhen. Itthon hagytam a feleségemet és a kislányomat, elmentem dolgozni 1500 km-re, más országba. Nem tudtam elképzelni sem, hogy milyen lesz, majd ott, ahol nem magyarul beszélnek, hogy értjük meg, amit mondanak és ők, hogy értenek meg bennünket? Azt tudtuk, hogy elég jó lesz a szállásunk, mert azok, akik előző évben kint voltak meg voltak elégedve. A fizetés is jónak ígérkezett arról nem beszélve, hogy a férfiak valamennyien reménykedtünk, hogy megússzuk a katonaságot. Pár hét múlva megszoktuk a helyet, a munka nem volt ismeretlen, a fizetés is olyan volt, ahogy megígérték. Egyre inkább elővett bennünket a honvágy, szerettük volna látni a családunkat és még nem lehetett tudni, hogy meddig végzünk a felvállalt munkával. A Németországban dolgozó magyaroknak, volt egy újságja, Vasárnapi Újság volt a címe. Esténként, amikor elővett a honvágy, írtam egy verset, ami megjelent ebben az újságban. Az volt a címe, hogy: „Magyar munkások Német földön.” megpróbálom leírni. Két hónapja lesz tán, már a jövő héten, hogy a mi vonatunk keresztül ment Bécsen, Nem volt ez így nálunk, valamikor régen, amikor a magyar csillag ragyogott az égen. De most el kell menni a magyar munkásnak, itt talán az ősszel még répát is ásnak. Kevés pénzt fizetnek már az Inspektorok, pedig úgy kapálunk, mint a félbolondok. Egyszer kiegyeltük, egyszer megkapáltuk, az is lehet, hogy az ősszel még mi fel is ássuk. Tárnok komámmal fogtunk mi itt össze, remélve, hogy talán a pénzünk több lenne. Erdei Piroska, Balog Ferenccel, közösen küzdenek a répaegyeléssel. Este bementünk, sörözni Guzowba, sok magyart találtunk ott a vigadóba. Ott volt Kovács Sándor és a felesége, két pohár pálinkát itatott meg véle. Jó kedvre derültünk, sírva vigadoztunk, sajnáltuk, hogy szép hazánkat sokáig nem látjuk. Családom és hazám, messze van éntőlem, Jó lenne megérni nem sokára nékem, hogy a haza, munkás haza legyen. Legyen becsülete a kétkezi munkának, akkor a sok ember szükséget nem láthat. Amikor megjelent a vers, mondták a gesztiek, hogy Pista ez egy elég kurázsis vers lett. Hát az volt, de akkor én így éreztem, mert ha a Horthy rendszer tudott volna munkát adni sok ezer embernek, akkor nem kellett volna elmennem nekem sem. Decemberben jöttünk haza, sok mindent hoztam a családnak. A feleségemnek szép ruhát, a kis Esztinek ruhát és egy nagy alvós babát, olyat, amelyik mondta, hogy Mama. Ezen kívül még sok mindent, de a legfontosabb az volt, hogy hoztam egy kerékpárt, dinamóval, lámpával. Az volt a tervem, hogy azt jól el tudom otthon adni, nem sok volt még a faluban. Amikor megjött, mert poggyásznak lett feladva, a vázra tekertünk egy kispárnát arra ültettem fel a kis Esztit, és körbe bicikliztük a falut. Nagyon örült, hogy ilyen nagy utazáson lehet velem és én is örültem, hogy itthon lehetek. A feleségemnek pont jó lett a ruha, segítettek venni a Geszti az asszonyok. A kerékpárt még azon a héten eladtam és vettem rajta egy fiatal tehenet. Mindig az volt a vágyunk, hogy legyen egy tehenünk, mert akkor nem éhezik a család. Most ebből a keresetből lett végre, ami sokat segített a következő pár évben. Sokáig nem lehetett pihenni, mert egy hét múlva hívtak a Víztársulathoz csatornát takarítani, amíg a nagy fagy be nem áll. Ez az év 1940 tele nagyon kemény tél lett. Hatalmas hó esett, január, februárban hideg volt, néha a -30 fokot is elérte. Március 15 én kezdett elolvadni a hó, olyan meleg lett, hogy két nap alatt elolvadt az utolsó cseppig. Minden árok, csatorna, lapos legelő tele lett, akkor éppen Baglyoson dolgoztunk, alig tudtunk haza menni a nagy víz miatt. Utána a Tisztavízi védgáthoz kellett mennem vízőrnek, figyelni kellett a gátat, hogy át ne szakítsa a nagy víztömeg. Éjjelente nagyon hideg volt, a meleg után megint elkezdett fagyni. Megviselt bennünket, akikkel váltottuk egymást. Májusig tartott az árvíz, Romániában közel a határhoz, sok tanya összedőlt. Az Atyás faluhoz közeli területek, mind víz alatt álltak. Nálunk sem volt sokkal jobb a helyzet, nehezen szikkadt fel a föld, májusban még nem lehetett vetni.