.Megérkeztem. Bagdi István vagyok 1909. január 26-án születtem, Geszten abban a kis családi házban ahol már volt előttem 8 gyerek. Testvéreim, ahogy jöttek sorban: Erzsébet, Ilona, Julianna, Sára, Zsuzsa, Péter, Mária és én, István voltam a legkisebb. Legöregebb testvérem, Erzsébet, fiatalon meghalt, amikor a második gyermeke született. A kisbaba, Sólyom Mária hozzánk került, édesanyám nevelte fel, két évvel idősebb volt nálam, mindig úgy éreztük, ő is a testvérünk. Bátyja, Sólyom Sándor az apjánál maradt, és a Sólyom nagymama nevelte fel, ő már akkor 8 éves volt. Emlékeim 5 éves koromtól vannak, amikor még óvodába jártam. Óvodánk a sikátor melletti nagy régi házban volt, majdnem szemben a Gellén darálóval. Szép nagy terem volt, ahol kedvünkre játszhattunk. Demeter Irma volt az óvónéni, szigorú asszony volt, de a gyerekeket szerette. Ez az időszak volt életemben a legszebb, gondtalanul éltem, és akkor még béke volt. Hat éves koromban beírattak az iskolába, tanítóm Balog József volt, tőle tanultam meg mindent, amit megtanulhattam. Hat elemit végeztem el az iskolában. Amikor iskolás lettem, előtte évben 1914-ben tört ki az első világháború. Akkor még nem nagyon értettük, hogy mi történik, csak azt láttam, hogy sírnak az asszonyok. Volt ennivaló, és az nagyon fontos volt, fehér búzakenyeret ettünk és, mert anyám nem zsírozta meg, odaadtam a kutyának, azt mondta, hogy szégyelljem magam, majd jó lenne még az nekem is! Neki lett igaza. Eljött az 1916-17 év, Péter bátyámat besorozták katonának, kevesebb lett otthon a munkáskéz. Most már meg ettem volna az üres kenyeret is, de nem volt sokszor 2-3 hétig sem. Puliszka és kása is csak ritkán. Juliska néném akkor már Váradon lakott, nekik kicsit jobban ment a soruk, postás volt a férje, ő küldött haza száraz kenyeret, kenyérhajat, azt ettük hagymával. Sírtunk az éhségtől, az iskolában is korpa pogácsát ettünk. Egyik év sem hozott javulást, amikor 19-ben kitört a forradalom, azt gondoltuk, lesz már kenyér, nem lett akkor sem. Aztán bejöttek a románok 1920-ban, a határ a Szalontai úton a Nagy híd közepénél volt. Akkor még nem a Trianoni határ volt érvényben. A radványi Tisza birtokra el lehetett menni, és örültünk, ha volt munka. Akkor voltam 13 éves, amikor először mehettem a Radványi erdőbe mérnökök mellé fát köbözni. A Csíkos ér mellett volt egy fatelep, oda hordták a farönköket, ott szortírozták, valamennyire feldolgozták, úgy szállították el. Utána következő években a kastély kertben dolgoztam a többi fiatal fiúval. Amikor a Tisza István temetése volt, csak azt láttam, hogy nagy a szomorúság, sokan eljöttek Gesztre, de a falu népe nem nagyon vett részt a búcsúztatáson. Az élet ezután sem lett jobb. A Tisza család mindenkiben ellenséget látott. Csak annyi változott, hogy szinte havonta, kéthavonta máshol dolgoztam. A szőlős kertben nekünk is volt egy kis darab szőlőnk, azt eladtuk, mert Péter bátyám megnősült, Biharugráról hozott feleséget, Erdei Zsuzsát. Ezt követően már nem a saját szőlőnkbe jártam dolgozni, hanem a Tiszák szőlőjét műveltük. Volt egy nagy présház, az ugrai halastó mellett, nagyon jó homokos földön termelték a jó szőlőt, és a bor is innen került nagyrészt, gondolom az asztalukra. Megszerettem ezt a fajta munkát, és később, amikor nekem is lett egy kis kertem, szívesen termeltem a szőlőt, csináltam a bort. 1928-ban nem nagyon volt munka, jöttek a faluba toborozni az önkéntes katonákat. Akkor már Horthy készült valamire, de tudni nem lehetett, hogy mit akarnak. Sok fiatallal én is zsoldosnak álltam. Azt gondoltam, hogy az egy kényelmes, biztos megélhetés lesz. 19 éves voltam. Tetszett a piros paszomántos, bojtos váll- lapos tüzér ruha. Akkor még az ágyútalpat ló húzta. A próbaszolgálat hat év lett volna, de kötelezően 12 évnek kellett volna aláírni. Nagyon gondolkodóba voltunk, sok volt a 12 év, és a kiképzés sem nagyon tetszett. Az lett a szerencsénk, hogy letelt a próbaidő, és így három hónap után leszereltünk. Ahogy leszereltem, a következő évben 1929-ben / meghalt apám, 73 évesen. A családi házban hárman maradtunk, vagyis négyen, anyám Róza nővérem a lányával és én. A következő évben otthon dolgoztam, Sára nénémmel műveltük a 7 hold földet. Sok volt az örökös, és ahogy az lenni szokott, mindenki mást akart. Eladták a föld nagy részét és a lovakat. Más munka után kellett néznem. Elszegődtem egy bérlőhöz, Kurucsó Pista bátyámhoz, mindenesnek. A bérem a következő volt, kaptam 2 mázsa búzát fél évre, és két szekér szalmát, 5 pengőt egy hónapra, kosztot, kvártélyt, és felszántotta 2 hold földünket. Ősztől újévig már Kovács Sándornál laktam, ugyanolyan fizetésért. Ekkor bevezették az általános véd- hadkötelezettséget, besoroztak katonának. Nem a tüzérekhez, hanem a határvadászokhoz, Biharugrára kellett bevonulni, itt képeztek ki bennünket. A kiképzés egész évben tartott, december volt, mire leszereltem. Visszamentem cselédnek Kovács Sándorhoz, mert valahogy segítenem kellett a betegeskedő édesanyámat. A gazdám júniusban megzavarodott, bevitték Gyulára az elme intézetbe. Így a 12 hold föld minden gondja rám maradt. Januárig kitartottam, azután otthon maradtam és alkalmi munkákra jártam a Tisza birtokra, mikor milyen munka volt. Arattam, csépeltem, ha kellett kapáltam.