A front mögött itthon. 9. Az Oroszok, két nap múlva a tanyán is utolértek bennünket. A házat, ahol aludtunk vagy húszan, szalmával szórták le, mint az istállóban. Éjjel arra ébredtem fel, hogy sír mellettem egy kis gyerek, ahogy tapogattam, meg akartam simogatni csupa szar lett a kezem. Szörnyű volt az a pár nap, amíg ott voltunk. Koszosak, mocskosak voltunk valamennyien. Egy hete nem mosdott senki, úton voltunk. A katonák közül egy fiatal tiszt az ölébe ültetett és törölgette a koszos arcomat, amit a sírás elmázolt rajta. Nem vettem jó néven azt gondoltam nem leszek elég csúnya és bántani fog. Nem bántott sajnált, hogy nincs velem se anyám, se apám mondta, hogy neki is van otthon gyereke nem tudja, mi van velük szörnyű ez a háború. Egyébként is ezek rendesek voltak velünk, nem úgy, mint a geszti bevonulásnál. A gazda menye terhes volt és párnap múlva megindult nála a szülés. Bevitték a faluba, Mezősasra a katonai kórházba, ott szülte meg a kisbabát, pár nap után hozták haza. Ahogy elhaladt a front csitultak a harcok, elindultunk a szekérrel Kis Tótiba. Azzal biztattak, megint Tarsolyék, hogy ott majd találkozok a rokonokkal és anyámmal. Nem tehettem mást, mentem velük, ők voltak a biztos pont akkor az életemben. Komádit kikerülve haladtunk, ahol a falu szélén, vályogvető gödör mellett a parton halottak feküdtek. Szürkék voltak, némelyik félig a vízben. A lovakat nógatta az öreg Tarsoly, hogy minél előbb elhagyjuk ezt a helyet. Innen már kukoricatáblák közt mentünk, kerülve a feltűnést a lakott területeket. Nagy bajban lettünk volna, ha elveszik a lovakat és a szekeret. Nem is tudom, hogy maradhatott meg addig. Mehettünk volna gyalog tovább. Szerencsésen megérkeztünk a tanyára. A gátőrház teljesen fel volt dúlva. Minden ágyneműt, edényt ennivalót kihordták a gát oldalba ásott bunkerokba a katonák az ennivalót megették a jószág szétszéledt. Mi gyerekek birtokunkba vettük a környéket. Kényszerítő körülmények közt egy 10 éves gyerek nagyon leleményes tud lenni. Az ágyneműket összehordtam a házba nem engedtem, hogy elvigye más. Kutattunk, nem foglalkoztunk azzal van e lőszer vagy gránát a gátoldalba épített bunkerok-ban, lövészárkokban. Ami hasznosnak látszott vittem, és a Tarsoly gyerekek is. A különbség az volt, hogy én mindent a gátőrházba vittem, ők pedig haza. A gátőrházat magaménak érez-tem. Nagy kanna petróleumot találtam, amit eldugtam az árvízvédelmi szertárba. Kincsnek számított akkor, sokáig lehetett vele világítani. Az egyik dicséretet ezért kaptam, a másikat apám bőrkabátjáért. Eltelt két hét mire Juliska néném és Juci előkerültek. Addig én a Tarsoly tanyán laktam a rengeteg gyerekkel. Nem volt máshol helyem csak a kemence sutban, ahol alig fértem el. Alám tettek valami ócska rongyot azon aludtam. Egy hét után mindenemet ellepték a tetvek, alig bírtam aludni annyira viszketett az egész testem, fejem. Kezdett hidegre fordulni az idő, amikor megjöttek Juliska néném, Juci és valahonnan sógo-rom, attól kezdve minden más lett. Legelőször engem szabadított meg Juliska néném a tetvektől, amik a ruhámat és a fejemet egyaránt uralták. Pár napig petróleumos fejjel jártam a ruhák pedig bekerültek a kemencébe az első kenyérsü-tés után. Sok liszt megmaradt, végre volt mit enni. Lassan a megmaradt állatokat összeterel-ték a felnőttek. A tyúkok előhozták a kiscsirkéket és azt is kifigyeltük, hova járnak tojni a tyúkok. A tehenek közül a megmaradt kettő, éppen elég tejet adott a családnak. A gátőrház állt, csak az egyik ablakát lőtték ki, ami a folyó felé nézett. Ezt az ablakot sógorom, amikor haza jött befalazta. Úgy maradt harminc évig, amikor nyug-díjba mentek és az egész házat lebontotta a Vízügy. Már eltelt megint egy hét mikor meg jött anyám. Akkor sem ölelt magához, hogy megtalált, meg akart verni, mert szerinte elszöktem. Sógorom nem engedte, hogy hozzám nyúljon szép lassan lecsillapodott. Amikor elült az érzelmek vihara anyám haza ment, hogy rendbe tegye, a házat amennyire lehet. Igazságta-lannak tartottam az ellenem táplált vádakat, nem akartam vele haza menni. Nem tudtam meg soha, hogy vele mi történt azalatt az idő alatt, amíg nem voltam vele. Ott maradtam nagyné-némmel és családjával, akiket nagyon szerettem. Jucival vigyáztunk az összeterelt tehenekre. Ismét volt tej, túró, tejföl, kenyér, nem éheztünk. Jó volt ott lenni éreztem, hogy ők is szeretnek. A gátőrház tágas volt, az udvar felőli részen voltak az istállók, és az emeletes ágyakkal felszerelt készenléti, munkás szoba. Ezt a helységet csak árvízkor használták, olyankor ott aludtak a munkások. Békeidőben ez a szoba volt a” tejes „ itt aludt nagy lábasokban a tej, készült a túró és a gomolya. Óriási galibát csinált a macska, amikor véletlenül besurrant mögöttünk. Lépcsőn mentünk fel innen, egy zárt teraszra ahol a bejárat mellett volt az iroda, telefon-nal. Akkor nem lehetett telefonálni, elvágták a drótokat. Számomra legérdekesebb a nagy árvízvédelmi szertár volt. Itt sorakoztak a kátránnyal átitatott különböző fából készült szerszámok. Talicska, fölhordó saroglya, döngölő fa, csákány, kapa, lapát, fáklyák, viharlámpák minden, amire szükség lehetett. Érdekes módon ezeket nem szórták szét alig hiányzott valami közü-lük. Néhány ásó és lapát és a petróleum, amit megmentettem. A kátrány szagát, amikor meg éreztem, vasúti talpfák vagy villanyoszlopok mellett, mindig ez a szertár jutott eszembe. Ma már beton oszlopok vannak, annak nincs illata! Tarsolyék és Juliska néném közt, ment a vita mit vittek el a háztól, mit nem adtak vissza. Nem voltam hálás hogy etettek egy hónapig, amit tudtam elmondtam. Így aztán visszakerül-tek az ágyneműk, törülközők edények. A Körös gáton szaladgáltam egész nap, mindenkivel szóba álltam, aki elment előttünk. Csapatokba verődve jöttek a férfiak, akik igyekeztek elkerülni az orosz fogságot. Minden nap jött valaki, akitől megkérdezhettem, nem látta az én apámat? Nem látták, de biztattak, ha én ennyire várom, egész biztosan haza jön. Szerencsés volt, aki haza jutott és nem ismerte meg a szibériai Gulágot. Este még sötétedéskor is azt figyeltem nem tűnik e fel apám Körösszakál irányából. Mindig éreztem, hogy él és haza jön, először Tótiba jön, mert gondolja, hogy ott vagyunk. Egyik délután végre megtörtént a csoda! Megismertem apámat, aki mezítláb borostásan lerongyolódva jött felém a gáton egy nagyobb csoport ember közt. Sírva rohantam elébe és ugrottam a nyakába. Mindketten sírtunk örömünkben, dörzsöltem az arcom a borostához. Semmi más nem számított csak az, hogy ott van. Megjött az én imádott apám, sugárzott felém a szeretete. Megint, biztonságban éreztem magam. Tudtam most már, ha lesznek is bajok minden jóra fordul, mert ott van velem és vigyáz rám. Egy - két napot pihent, sógorom adott neki a ruháiból és egy szandál is került a lábára. Aztán haza indult Gesztre, vele én is. Apám erre kicsit másképp emlékezett, de a lényeg ez volt. Nem tudtak volna ott marasztalni tovább. Vittünk mindenféle ennivalót, mert azt tudtuk, hogy otthon nincsen semmi. Megbeszélték, hogy a Körös szakálli hídon tudunk átmenni, mert azt nem robbantották fel. Nagy erdős terület volt Biharugra felé, arra mentünk kerülve a lakott területeket. A halastavak mellett értünk el a Geszti határba a homoki szőlőskerthez, onnan már nem volt messze a falu. Néha megálltunk pihenni, enni, majdnem egy napig gyalogoltunk. Nekem itt ért véget a háború, a többi már csak érdekes esemény volt számomra, amiben nem volt hiány.
A következő részt szerdán osztom meg.
