7./Közelebb a háborúhoz. Mindig reménykedtünk, hogy jobb idők jönnek, ami aztán sohasem volt tartós. 1941 nyarán, Pánton dolgoztam, Fábián János gazdánál arattunk a feleségemmel, 8 máza búzát kaptunk. Megvolt a fejadag, az egy évre való kenyér. Télen a már megszokott munkák voltak, favágás Radványban, ahol annyi fatuskót kaptam, hogy három évre megvolt a télire való tüzelő. Miután lovas kocsikkal haza hoztuk, egymásnak segítve, ékelve összevágtuk a komáimmal. Jól is jött, mert megint elkezdtek berángatni lépten, nyomon katonának. Szerettem volna megúszni a behívást, így amikor elkezdtek toborozni kubikosokat a Kárpátaljára erődépítéshez, Kőrös mezőre, én is jelentkeztem. A faluból 15–en mentünk egy csapatban, azt ígérték nem visznek el bennünket katonának, és kapunk két hét aratási szabadságot. Akkor már tartott a háború, szerencsém volt, az is, hogy a Határvadászoknál voltam számon tartva, ezért nem hívtak be a 2. Magyar hadsereggel a Don kanyarba, ahol a sok magyar katona ott veszett. Bagdi Sanyi unokaöcsém is ott katonáskodott, és csak a háború végén került haza, sebesülten. Egyelőre úgy nézett ki, hogy betartják az ígéretet, mert nyáron haza jöhettünk aratni. Mikor visszamentünk áthelyeztek bennünket Ökörmezőre. Majdnem mindegy is volt, hogy hol dolgozunk. A Kárpátok hegyeiben építettük az erődöket. Egész bunker rendszereket, ahol főleg a vezérkarnak voltak kiépítve, az egymást folyosó rendszerrel, összekötve, nagy helységek. Úgy gondolom, így utólag, hogy hasonló lehetett, mint a normandiai védőrendszer, ami ugyanúgy nem fogta meg a partraszálló szövetségeseket, mint az általunk épített erőd rendszer az oroszokat. Az építkezést úgy tudtuk megoldani, hogy a tűzszerészek robbantották ki a nagy üregeket, és azt hoztuk mi kubikolással olyan állapotba, hogy az aprólékos munkákat el tudták végezni a következő csoportok. Ahol mi dolgoztunk 50-80 km hosszan tartott a munkaterület. Azt gondolta a vezérkar, hogy ott majd megállítják az oroszokat, akik már akkor szétverték a Sztálingrádnál harcoló Paulus tábornok Német hadseregét, és a Don kanyarban is a Magyar hadsereget. Mi akkor már azt beszéltük, hogy ez az erődítmény sem tudja megállítani az oroszokat, akik akkor már megállás nélkül nyomultak előre. A hírek valahogy mindig eljutottak hozzánk. Télen haza engedtek bennünket, de tavasszal vissza kellett menni akkor már Kisinyovra. Építettük tovább az erődöt, aminek aztán nem sok haszna lett. Elhelyezésünk mindegyik faluban a falusiaknál történt, 2- 3 ember fért el egy házban. Nálunk is szegénység volt, de amit ott tapasztaltam, az még azt is felülmúlta. Egy, esetleg két helységből állt a ház, ahol a kecskét is bent tartották a konyha sarkában. Amikor az asszony megfejte a kecskét, csak felkapta a vászon szoknyája alját és azon szűrte át a tejet. Amikor ezt megláttam, nem ittam többet belőle. Az itt élő ruszinok nagyon babonások voltak, mindentől féltek. Egyszer elmondták a férfiak, hogy van a hegyen egy elhagyott ház, amibe seténként szellemek járnak. Megbeszéltük, megnézzük, mi van ott? Amikor felmentünk a hegyre, könnyen megtaláltuk az elhagyott házat az erdő szélén, magaslaton állt, ahol jól be lehetett látni. Amikor közel értünk láttuk, hogy a szél csapkodja az ajtót, ablakot és süvítve megy keresztül a házon. Nem találtunk szellemeket. Tüzet gyújtottunk, megmelegedtünk, és amikor visszamentünk, azt mondtuk, hogy azzal űztük el a szellemeket. Tovább folytattuk a munkát, de nekem nem volt szerencsém, mert a robbantás közben, amit ekkor már közösen csináltunk a tűzszerészekkel, a sziklából legördülő nagy kő rá esett a lábam fejére és megroncsolta. Nagyon kezdetlegesen ellátták és haza engedtek szabadságra. Nehezen tudtam haza jönni vonattal, többször át kellet szállni, Nagyszalontától pedig gyalog sántikáltam haza. Nem sokat pihentem, nyár volt, sok volt a munka. Hanzéros doktor úr ellátta s sebemet, írt fel valamilyen különös szagú fekete kenőcsöt, ami nagyon jónak bizonyult, egy hét pihenő után szandálban mentem aratni. Egy hónap után, amikor letelt a betegszabadság, visszamentem Kisinyovba, ahol nem dolgoztam többet két hétnél, jött utánunk a behívó. Mind a 15 gesztinek be kellett vonulni Nagyszalontára, az eredeti helyemre mentem, a határvadászokhoz. A lábam még be sem gyógyult, de nem szereltek le, csak valamennyi szabadságot kaptam ’ 44 nyarán, hogy le tudtam aratni, amit a feleségemmel felvállaltunk. Már harmadik nyáron dolgoztunk Pánton a Fábián János birtokán. Már ő is katona volt, és minden férfi a családjából az asszonyok álltak helyt. A fiatal Fábián János felesége igazgatta az egész birtokot, szervezte a munkát, és akikkel meg volt elégedve azokat következő nyáron mindig visszahívta. A Tisza birtokon nem volt számunkra munka, csak a nagyon kiváltságosoknak, nem is bántuk, mert sokkal kevesebbet fizettek, mint a Fábián tanyán. Még tartott az aratás, amikor nyár közepén hallottuk Arad felől az ágyú morajlását. A leszerelés helyett augusztus elején, amikor letelt a szabadság, Tárnok komával elvezényeltek bennünket Bihardiószegre. Nem sokáig reménykedhettünk, mert három hét múlva vittek bennünket a fontra. A határ menti őrsökről összeszedték az embereket, akkor már nem volt máshol hadra fogható katona. Kialakítottak két zászlóaljat a 66/ 1 és a 66/ 2 est. Mielőtt elindultunk elbúcsúztattak bennünket. Eljöhettek a családtagok az ünnepélyes búcsúztatóra, a geszti asszonyokkal eljött a feleségem is. A háború végéig itt találkoztunk utoljára. Kivezényeltek bennünket egy nagy térre, ahol vigyázban állva kellett végig hallgatni a tűző napon a századparancsnok lelkesítő beszédét. A beszédre már nem emlékszek, de a lényege az volt, hogy örüljünk, hogy mi is részt vehetünk az ország megvédésében. Mi nem voltunk ettől boldogok, mert a háborút azok közül, akik a frontra indultunk senki nem akarta. Azt sem tudtuk mi lesz azokkal, akik otthon maradtak, a családunkkal. Az urakat pedig csak a saját dolguk érdekelte. A nagy politikába nem láttunk mi bele, de azért éreztük, hogy nem jó ez így, ahogy most van. Az ünnepség után már nem volt pihenőnk sem, csak annyi, hogy megebédeltünk és indultunk a frontra, egyelőre azt sem tudtuk, hogy hova, merre.          

A következő részt vasárnap osztom meg.