9./ Apám a hazafelé vezető úton. Nem is annyira reggel, mint inkább még hajnalban, amikor csak éppen pirkadt elindultunk. Miklós bácsi elmondta, hogy hol milyen községeket találunk útközben, melyiket kerüljük, ki ha csak tudjuk. Tele voltunk izgalommal, nagyon jól tudtuk, hogy nemcsak rajtunk múlik, hogy haza jutunk egyáltalán, vagy valahol elfognak bennünket és visznek Szibériába. Nagyon féltünk, igyekeztünk óvatosnak lenni, amire nem sok lehetőségünk volt. Mi azonban haza akartunk jutni, elegünk volt a háborúból és abból a felfordulásból, amit útközben tapasztaltunk. Hamar eljutottunk a következő faluig, Ákos községig, ahova nem mentünk be, mert úgy láttuk, hogy sok a román katona. A falu szélétől elindultunk egy tanya felé, úgy láttuk arra nincsenek katonák. A tanyában két asszony és két gyerek volt otthon, látták rajtunk, hogy menekülünk. Alig hogy leültünk egy kicsit pihenni, lovas járőrök jöttek, az asszonyok beküldtek bennünket a szobába, és nem árulták el a katonáknak, hogy ott vagyunk. Románok voltak, tudtak egymással beszélni. Ahogy tiszta lett a levegő indultunk tovább, a következő falu felé. Ha lehetett bementünk a falukba, mert mégis csak volt valamilyen út ahol nem nyakig a sárba gyalogoltunk. Eszünkbe jutott, hogy tegyünk fel fehér karszalagot, hogy menekültek vagyunk, mégis jobban ki tudjuk magyarázni, hogy hova tartunk. A falu tele volt román katonákkal, egy utcai kútnál ittak a katonák. Úgy gondoltuk, jobb, ha odamegyünk, mintha elkezdenénk elsomfordálni. A tiszt, aki velük volt oda jött hozzánk és megkérdezte, honnan jövünk? Mondtuk, hogy munkaszolgálatosak vagyunk, megszöktünk a németektől, szeretnénk haza menni. Kérdezte, hogy hova megyünk, mondtuk, hogy Bihar megyébe, azt mondja, hogy az Románia? Mondtuk, hogy igen. Na, akkor menjenek haza, csak vigyázzanak az úton, igyekezzenek olyan helyen, menni ahol románok vannak. Azt tapasztaltuk, hogy kevesebb orosz katonát látunk, erre fele, inkább a románok szabadították fel a saját országukat. Ahogy haladtunk Bihar megye felé belekerültünk egy román rajvonalba, fésülték át a terepet. Odajött hozzánk a tiszt és az is kérdezte, kik vagyunk és hová megyünk? Elmondtuk neki is, amit már előbb, elmondtunk és útközben még sokszor ismételtünk. Adtunk neki a kenyerünkből és a szalonnából, megköszönte azt mondta, hogy ők Berlinig mennek, aztán ő is tovább engedett bennünket. Beesteledett, este sohasem mentük be sem faluba, sem városba. Most is találtunk a falu szélén szalmakazlat, ott aludtunk, ha az nem volt, akkor kóró kúpban, mert már leszedték a tengerit és a kóró szépen kúpba volt állítva. Már egy hete meneteltük haza, eddig szerencsénk volt. Beértünk Margitára, egy utcasarkon orosz katona állított meg bennünket, már többen voltunk együtt, tolmács is volt vele. Megijedtünk, hogy na, eddig tartott az út. Mondta, hogy csak” kicsi robotra” visz bennünket, utána haza mehetünk. A szolgabíró nagy házának udvarán álltak az esőben a lőszeres ládák, azokat kellett az eresz alá berakni, hogy használható legyen. Este lett mire végeztünk és mehettünk tovább. Azt hiszem nem szedtek hadifoglyokat a román területen, csak ha katonákat fegyvereztek le. Ismét a szénakazal lett a búvóhelyünk, itt legalább nem fáztunk. Az eső állandóan esett, ránk ragadt a vizes ruha. Másnap beértünk egy román faluba, ahol részeg katonák összeszedték a civileket. Bevittek bennünket egy házba, ahol leültettek és mindenkit kikutattak, elszedték az értékeiket, ha volt. A katonák részegek voltak, féltünk tőlük, mert mondta a tizedes, hogy ő orosz tiszt és bármit megtehet velünk. Tudtuk, hogy nem orosz, de hallgattunk. Megállt előttem, a kezemet fel kellett tartani, átkutatott, de nem talált nálam semmit, csak egy dohány tartót, azt elvette. Belincki komám az óráját a dohány zacskójába dugta már korábban, az megmaradt. Ezeknek hiába mondtuk, hogy munkaszolgálatosak voltunk, nem hitték el. Le kellett vetni a bakancsunkat, azt elvették, végig vert rajtunk a nadrágszíjjal és kizavart bennünket a szakadó esőbe. Nem bántuk csak mehettünk, az volt a fontos. Ettől kezdve mezítláb mentünk a hideg, sáros úton, hazafelé. A falu szélén lovas kocsival ment két román katona a következő faluba, felvettek bennünket és elvittek odáig. Ilyen változó volt a szerencsénk. Sok jó emberrel találkoztunk, egy kivétellel valamennyien románok voltak.
Közelebb az otthonunkhoz. Amikor nemsokára beértünk Bihar községbe, ott láttuk, hogy a román rendőrség szedi össze az ilyen csellengőket, amilyenek mi voltunk. Megálltunk és figyeltünk, amikor bementek az épületbe, leguggolva elmentünk az ablak alatt, és mire kijött megint, mi már messze jártunk. Este beérkeztünk Biharpüspökibe, és itt azt láttuk, hallottuk, hogy az orosz katonák, mert itt már azok is voltak, össze, vissza, lövöldöznek. Valahol bort találtak, és mind be volt rúgva. Itt is megvártuk, behúzódva egy kapualjba, hogy mi lesz? Nemsokára egy tiszt rendre utasította őket, csend lett, mi is tovább mehettünk a szürkületben. Belincki komámnak itt lakott egy ismerőse, Tornyi Sándor, őt kerestük meg. Meglepődött, de örült nekünk, hogy idáig már sikerült eljutnunk. Vacsorát kaptunk és több hét után meg tudtunk mosakodni, ágyban aludni. Alig, hogy elkezdtünk beszélgetni bejött két orosz katona, kérdezték, hogy miért vagyunk mezítláb, mondta Sándor bácsi, hogy a román katonák lehúzták a lábunkról a bakancsot hídépítés közben. Nem hitt a fronton senki senkinek, a két katona is óvatos volt. Ők is itt éjszakáztak, a géppisztolyt csőre töltötték, úgy feküdtek le. Nem bántottak senkit olyan kimerültek voltak, mint mi. Reggel elköszöntek, kezet fogtak, és egészen más szemmel néztek ránk, mint este. Mielőtt elindultunk, megreggeliztünk és a még rajtunk lévő katona inget és pulóvert is levetettük, kaptunk helyette másikat, ami száraz is volt. Tovább haladtunk a Körös folyó mentén, itt legalább már tudtuk nagyjából, hogy hol járunk. A határban egy idős ember vágta a kórót és a magkendert. Megálltunk vele beszélgetni, útba igazítást kérni. Mondta, hogy ezen az úton ne menjünk tovább, mert az oroszoknak van nem messze egy repülőtere, ahonnan harci gépek szállnak fel, ha tovább megyünk, éppen beléjük megyünk. Elvezetett bennünket a Körös másik oldalára és megmutatta az utat. Nem is találkoztunk csak halászó katonákkal, akik ránk sem hederítettek. Egész nap gyalogoltunk, és délután beértünk Körösnagyharsányba, itt már tudtuk a járást. Átvágtunk a legelőn, és nekiindultunk Biharugrának, itt lakott a komám családja. A határban, biztos nem is véletlenül éppen ott mentünk keresztül, ahol a felesége és a testvérei szedték a tengerit. Nagyot néztek, amikor megláttak bennünket, hazamentünk a házukhoz. Elmeséltük viszontagságos haza- jutásunkat, végre rendesen megtisztálkodtunk, nekik mindenük megmaradt. Nem esett a falu a front- vonalba, csak érintették a falut, de semmi harc nem volt. Már csak 9 km-re voltam Geszttől, kétnapi pihenés után útnak indultam, korán reggel úgy, hogy már 8 órakor otthon voltam. A ház fel volt dúlva, semmi sem volt benne a csupasz bútoron kívül. Széthordták az emberek, falubeliek épp úgy, mint a katonák, de azoknak nem kellett, nem vihették magukkal. A szomszédban Tárnok Ferencék mondták, hogy a család Komádiba menekült, még nem jöttek haza, nem tudják, mi van velük? Megkerestem Sára nénémet, otthon voltak, ők nem menekültek el, és amit lehetett ágyneműt, dunnát, párnát elvitték és megmentették. Lett mivel takarózni, amikor haza kerültünk. Ott aludtam náluk, és reggel megint útnak indultam, megkeresni a családomat. Gondoltam, hogy Kistótiban lehetnek a feleségem húgánál, Juliskánál. Meg is találtam őket, nagyon megörültek nekem. A kis lányom úgy ugrott a nyakamba, hogy el sem akart engedni. Gaál sógor adott rendes ruhát és egy szandált a lábamra. Náluk, már összeterelték a jószágokat, volt tej, túró, csirke, tojás. Juliska felpakolt élelemmel, mindent vittünk, mert mondtam, hogy otthon semmi nincs. Nekem szerencsém volt, itt ért véget a háború számomra, de az események még nem zajlottak le teljesen. Végre otthon voltam Geszten, és élt a feleségem és a gyerekem.
