Menet közben tudtuk meg, hogy Kolozsvár felé menetelünk, amíg el nem jutottuk Válaszút községig, ahol két hétig pihentünk, és vártuk, hogy mikor vetnek be bennünket. Minden felé hallottuk már a puskaropogást, és tudtuk, hogy nemsokára ránk is ránk kerül a harc. Szeptember 3-án meneteltünk tovább, eljutottunk Kolozskorpád községbe. Innen indultunk hajnalban tovább, amikor is átléptük a Bécsi határnak nevezett határt, ahol megütköztünk a románokkal. Innen már csak harcolva tudtunk tovább nyomulni, mert a románok mindenhol ellenálltak. Sok román községen keresztül mentünk, ahol nem volt ellenállás, 5- én délben elértük Aranyosmeggyest, ez egy magyar város, ahol meg- pihentünk, kaptunk ebédet, ebéd után átkeltünk a Maros folyón, és egész délután meneteltünk, teljes felszereléssel 30 km-t. Mindenki fáradt volt, nem lehetett megállni, csak egy erős aknatűz állított meg bennünket, itt már a repülők is támadták, amit láttak, leginkább bennünket. Ezen az estén összecsaptunk az egyesített román és orosz csapatokkal. Beástuk magunkat a gyalogsági ásónkkal, ahogy tudtuk az állandó támadás közepette. Úgy próbáltunk ellenállni, remélve, hogy előre tudunk nyomulni, ami nem sikerült. Szeptember 7- én reggel olyan erős volt a támadás ellenünk, hogy megkezdtük a visszavonulást. Újra át kellett kelni a Maroson, de most nem a hídon, hanem ahol értük, nyakig a vízben ruhástól, felszereléssel. A Maros partján húzódó hegyekig, dombokig meg sem álltunk. A ruhánkat, úgy ahogy tudtuk igyekeztünk megszárítani, nem sok sikerrel. Tüzet raktunk, de az sem volt jó, mert akkor látták, hogy hol vagyunk. Itt a hegyekben beástuk magunkat megint a sziklák közt, ami még nehezebb volt, mint eddig. Elhelyezkedtünk, szemben velünk az oroszok. Nem jut minden eszembe, csak az, hogy megkezdődött a tüzérségi tűz és három napig szakadatlanul tüzeltek a fejünk felett oda- vissza, állandóan dörögtek a fegyverek. Mi, a gyalogos katonák, ahogy mi neveztük magunkat, az „ágyútöltelékek „a silány kis lövészárkokban, vártuk a halált. El sem tudtuk képzelni, hogy innen élve kikerülünk. A tüzérségi támadás után elkezdődött a gyalogsági előnyomulás. Itt még feltartóztattuk az oroszokat, de nem sokáig, egy idő után hagytak bennünket, csak kisebb összecsapások voltak. Körülöttünk mindenhol erősen harcoltak a csapatok. Tőlünk jobbra Torda volt, ott állandóan hullámzott a harc előre hátra. Balra tőlünk Marosvásárhely, itt is hullámzott a harc, és hallottuk, hogy már Nagyváradon és Nagyszalontán is benn vannak az oroszok. Ez azt jelentette nekünk, hogy már a mi falunkon is átment a front. Nagyon sokat gondoltunk arra, hogy vajon mi van az otthon maradottakkal, hogy élték át a frontot, mi lett a faluval? Akkor már több feldúlt falun keresztül mentünk. Október 22- én megkezdtük a visszavonulást. Már hét napja üldöztek bennünket az oroszok, az eső állandóan ömlött, csupa víz és csupa sár volt mindenki, néha megpróbáltuk feltartóztatni az ellenséget, ami nem sikerült. Amikor már nem bírtuk a menetelést, Tárnok Lajos és Bagdi Sándor komákkal elhatároztuk, hogy lemaradunk a csapattól. Beértünk estére, egy román faluba, az volt a neve, hogy Újnémet község, Szatmárnémetihez 25 km-re van. A menet- oszlop végén voltunk a két komámmal, mondtam nekik, hogy itt az alkalom maradjunk le. Azt mondták, hogy ők nem mernek, várjunk még. Ott volt velünk a biharugrai barátom, akivel az őrsön is együtt szolgáltam, Belincki János. Azt mondta, hogy ő lemarad velem, amikor nem vették észre a sötétben, lemaradtunk. Bementünk egy házhoz, ahol nem volt otthon csak két asszony, egy idősebb, és ahogy később kiderült a menye, akinek katona volt a férje, nagyon féltek tőlünk, pedig senki sem bántotta őket. Nemsokára hazajött az idősebb férfi, Miklós bácsi, aki megértett bennünket, hogy nem akarunk már tovább harcolni. Vacsorát főzetett az asszonyokkal, szalmát hoztak be a konyha egyik felébe és ott lefeküdtünk. Akkorra már sokan összejöttünk náluk, amíg mi aludtunk, a kemencére terítve megszárították a ruháinkat. Rajtunk kívül mindenki tovább ment reggel, mi Belincki komámmal mondtuk, hogy szeretnénk lemaradni, ha tud szerezni valamilyen civil ruhát. Beleegyezett, hogy segít nekünk, nem volt az olyan egyszerű, mint ahogy leírom, mert akit rajta- kaptak, hogy bujtat valakit, azt rögtön agyonlőtték. Alig hogy megbeszéltük, a szemben lévő házból szaladt ki egy katona, hogy aki nem akar fogságba esni, meneküljön, mert a falu végén vannak az oroszok. Miklós bácsi udvarán volt egy nagy csűr, azt mondta, oda bujtat bennünket. A csűr tele volt illatos szénával annak a közepében vájtunk egy nagy üreget, oda bujtunk be ketten, a lyukat pedig betömte szénával a gazda. Nem lehettünk benne biztosak, hogy nem ad fel bennünket, románok voltak, az asszonyok nem beszéltek egyáltalán magyarul, Miklós bácsi is csak keveset. Reménykedtünk, katona ruhában voltunk alig, hogy elhelyezkedtünk rögtön, jöttek az oroszok, be az udvarra, és amikor meglátták a sok szénát, vitték ölszámra. Jött velük a gazda is, és mondta, hogy alulról húzzák, mert az jobb. Éjszakára csendesült kicsit a jövés-menés, de akkor meg körbe kötötték a csűrt lovakkal, azok egész éjjel húzgálták, ették a szénát, miközben prücköltek, rázták a fejüket. Nem tudtunk, nem is mertünk aludni. Alig vártuk, hogy reggel legyen, hátha akkor javul a helyzet. A csűr körül állandóan ott voltak az orosz fegyveres őrök, ha észrevesz bennünket, azonnal lelő. Amikor aztán elvitték a lovakat, tovább mentek a front után, kicsit biztonságosabb lett a helyünk. Mi a csűrből kiláttunk rájuk, de nagyon kellett vigyáznunk, hogy észre ne vegyenek bennünket. Amikor éppen nem volt az udvaron idegen katona, hoztak az asszonyok enni és inni. Három napig bujtunk a csűrben, akkor tudtunk csak kijönni. Miklós bácsi hozta a civil ruhát és ott a széna közt átöltöztünk. Azon az éjszakán még a csűrben aludtunk, csak reggel indultunk útnak. Megköszöntük a segítségüket, amit, nem lehetett eléggé megköszönni. Kaptunk egy egész kenyeret és nagydarab szalonnát, úgy indultunk hazafelé. 

A következő részt szerdán osztom meg, köszönöm, hogy olvassátok és megosztjátok.