6./A háború előszele, bevonulások. Megint kezdődött vagy folytatódott minden, mert júliusban behívtak katonának a 32 es Határvadász zászlóaljhoz, Szeghalomba. Ekkor már nagyon készültek az erdélyi bevonuláshoz. Egy hónap múlva átvezényeltek bennünket Sarkadra, onnan két hét múlva Gesztre, a saját falumba. Az egy soron volt a szállásunk, innen már nem mesze volt a határ. Mindig egy kicsit közelebb vittek bennünket, hogy amikor jön a parancs a bevonuláshoz kéznél legyünk. A feleségem Esztivel sokszor hozott enni, de haza menni nem lehetett. Bevonulási útirányunk Nagyszalonta volt. A Nagy híd fele mentünk és a Román ellenőrző pontnál a „pikétnél „léptük át a határt. A falumon díszlépésben vonultunk végig, a házak előtt kint álltak az asszonyok és a gyerekek, de nem nézhettünk ki a sorból. Az út szélén mellettünk szaladtak a gyerekek, és elindultak az asszonyok is. Amikor elértük a határt, nem engedték őket tovább, vissza kellett fordulni mindenkinek. Amikor beértünk Nagyszalontára, az utcák tele voltak üdvözlő emberekkel, virágeső fogadott bennünket. Nem sokáig voltunk a laktanyába, ismét tovább kellett állni. Csobánhídra vezényeltek. Ez az egész év úgy telt el, hogy jött a behívó, két-három hétig bent voltam valahol, utána két-három hétig itthon, és kezdődött minden elölről. Egy perc nyugtunk nem volt, semmilyen munkába nem tudtunk beállni, mert sokszor pár nap múlva megint jött a behívó. A postás ezekben az években a behívók kézbesítésével volt elfoglalva. A nyár sem hozott nyugalmat, amikor a legközelebbi behívó jött, arra gondoltam, nem megyek be azonnal, hátha létszám feletti leszek, de már fél nap múlva kerestek, azonnal menetfelszerelésbe kellett öltözni, mert indultunk a délvidékre. Borjú a hátunkon, csajka sisak, pokróc felcsavarva. A menetirány Szeged volt, vagonokban vittek bennünket, este érkeztünk meg, itt szállásolták el az összes katonát egy laktanyában. Reggel átléptük a Szerb határt, Horgos felé indultunk, majd Magyarkanizsa következett. Este lett mire ideértünk, nem pihentünk, nem szálltunk meg mentünk tovább gyalog. Több kisebb helységen átmentünk baj nélkül, többet kikerültünk. Felsőhegyre érkeztünk dél körül, ez egy nagy község, leültünk ebédelni a sínek mellett. Észre sem vettük, hogy egy vonatvizsgáló kocsival befutott két csetnik szakasz, közzé tüzeltek a zászlóaljnak. Erre mindenfelől megszólaltak a fegyverek parancs nélkül, lett nagy pánik. A zászlóaljból 12 halott lett, nagy sokára, amikor elhallgattak a fegyverek, rendezték a sorainkat. Tűz alá vettük a falut, 12 csetniket fogtak el, és a helyszínen mindet agyon lőtte egy fiatal tiszt. Sokunkat nagyon megviselt ez az eset. Este tovább mentünk Zentára, itt elszállásoltak bennünket egy kocsmába, nem tudtunk aludni, egész éjjel szóltak a géppuskák, a csetnikek lőttek vaktában. Ekkor 1941 húsvét volt, amit itt töltöttünk. A feladatunk az volt, hogy a Tisza parton egy csetnik állást kellett felszámolnunk. Húsvét másnapján kivertük őket a géppuskásokkal közösen. Nem maradtunk sokáig, egy hét múlva Szabadkára vezényeltek bennünket. Pár nap múlva nagy felhajtás volt, várták Horthyt, aki jelképesen bevonult a visszacsatolt országba. Az állomáson voltam szolgálatban, ide érkezett Horthy a vezérkarával, az egész várost körül zártuk, senki nem mehetett, se ki, se be. Megkezdődött a csetnikek felkutatása, a katonaság és a csendőrség minden házba bement, és az egész környező vidéket is átkutattuk. Horthy bevonult, nem töltött el egy fél napot, elvonult előttünk, beszédet nem mondott, a tisztek gyűrűjében elhagyta vonattal a várost, mi ezután visszamentünk Zentára. Két hónap után át adtuk a szolgálatot egy másik századnak, mi pedig haza jöttünk az országba, és Gyulán leszereltünk. Ezen a nyáron megtámadták a Szovjetuniót. Ide nem mentünk, egyelőre tartalékban voltunk. Nem sokáig.